Három szív, egy döntés – Egy anya harca a lehetetlennel
– Nem lehet… Nem lehet, hogy ezt kérik tőlem! – suttogtam magam elé, miközben a kórházi neonfények kegyetlenül világították meg a fehér falakat. Az orvos, Dr. Varga, komoly arccal ült velem szemben, és újra elmondta: – Zsófia, a szíved túl gyenge. Ha mindhárom babát megtartod, az életedet kockáztatod. Gondolj a kisfiadra otthon is! – A hangja nem volt kemény, inkább fáradt és együttérző.
A férjem, Gábor, mellettem ült, a kezét szorosan az enyémre fonta. Láttam rajta a félelmet és a bizonytalanságot. – Zsófi, kérlek… – kezdte halkan, de elakadt a hangja. Tudtam, hogy ő is fél. Fél attól, hogy elveszíthet engem. Fél attól, hogy elveszítheti a babákat. És fél attól is, hogy rossz döntést hozunk.
Aznap este nem aludtam. A kórházi ágyon feküdtem, hallgattam a szívmonitor monoton pittyegését, és próbáltam elképzelni, milyen lenne az életünk egyetlen döntés után. Vajon képes lennék-e valaha megbocsátani magamnak? Vajon képes lennék-e szeretni azt a két gyermeket úgy, hogy tudom: a harmadikat én magam választottam el tőlük?
Másnap reggel anyám bejött hozzám. Az arca sápadt volt, a szeme vörös a sírástól. – Kislányom… – mondta remegő hangon. – Az orvosok tudják, mit beszélnek. Nem akarom, hogy bajod essen. Már így is annyit szenvedtél…
– Anya – néztem rá könnyes szemmel –, te is tudod, hogy nem tudom megtenni. Mindhárman hozzám tartoznak. Nem vagyok Isten, hogy eldöntsem, ki élhet és ki nem.
A családunkban sosem volt egyszerű az élet. Apám korán meghalt egy autóbalesetben, anyám egyedül nevelt fel engem és a húgomat. Mindig azt mondta: „A család mindennél fontosabb.” Most azonban úgy éreztem, mintha mindenki ellenem fordult volna.
A következő napokban mindenki próbált meggyőzni. A nővérem, Éva is bejött hozzám: – Zsófi, gondolj Gergőre! Ő még csak négyéves! Mi lesz vele, ha te… ha te nem leszel? – A hangja elcsuklott.
– Nem akarok választani a gyerekeim között! – tört ki belőlem a zokogás.
Az orvosok újra és újra elmondták: az esélyeim rosszak. A szívem már most is alig bírja a terhelést. Ha mindhárom babát megtartom, lehet, hogy egyikünk sem éli túl.
De valami makacs erő dolgozott bennem. Talán az anyaság ösztöne volt. Talán csak egyszerűen nem akartam elfogadni, hogy nincs választásom.
Egyik este Gábor leült mellém az ágyra. – Zsófi – mondta halkan –, bármit is döntesz, én melletted állok. De félek. Nagyon félek.
– Én is félek – suttogtam vissza –, de nem tudom másképp csinálni.
A következő hetekben minden nap egy újabb harc volt. A testem egyre gyengébb lett, de a babák fejlődtek. Az orvosok csodálkoztak rajta, hogy még mindig mindhárman jól vannak.
A 28. héten azonban minden megváltozott. Egyik éjszaka erős fájdalom hasított belém. Azonnal rohantak velem a műtőbe.
A műtőlámpák fénye alatt Dr. Varga rám nézett: – Most már nincs visszaút. Megpróbálunk mindent.
Az utolsó emlékem az volt, ahogy Gábor keze megszorítja az enyémet.
Amikor felébredtem az intenzíven, minden fájt. Az első gondolatom: „Élnek?”
Gábor ott ült mellettem könnyes szemmel és mosolygott: – Mindhárman élnek! Kicsik és gyengék, de élnek!
Zokogva borultam rá.
A következő hetekben minden nap az inkubátorok mellett ültem. A három apró test: Dorka, Lili és Marci harcoltak az életükért. Minden lélegzetvételük ajándék volt.
Anyám lassan megenyhült mellettem. Egy nap odahajolt hozzám és megsimogatta Dorka fejét: – Igazad volt… Te vagy a legerősebb nő, akit ismerek.
Éva is bocsánatot kért: – Sajnálom, hogy nem hittem benned.
A szívem sosem lett már olyan erős, mint régen. De amikor hazaértünk mind az öten – Gergővel együtt –, tudtam: megérte minden fájdalom.
Néha még most is felteszem magamnak a kérdést: Vajon helyesen döntöttem? Megérte kockáztatni mindannyiunk életét? Vagy csak önző voltam? Ti mit tettetek volna a helyemben?