Hatvan év magány – Egy nő vallomása a házasságról és az öregedésről

– Már megint egyedül jössz, Éva? – kérdezte anyám, miközben a húslevest merte a tányéromba. A kanál remegett a kezében, ahogy rám nézett, és a család többi tagja is elhallgatott. A húgom, Zsuzsa, férjével, Gáborral összenézett, mintha valami titkos szövetségük lenne ellenem. A fiam, Marci, zavartan piszkálta a krumplit a villájával. Éreztem, hogy minden szem rám szegeződik, mintha valami hiányosságom lenne.

Hatvan éves vagyok. Pontosan egy hete ünnepeltem a születésnapomat, de az ünneplés helyett inkább egyfajta gyász volt bennem. Nem a fiatalságomat sirattam – azt már régen elengedtem –, hanem azt a régi vágyat, hogy valakihez tartozzam. Hogy valaki mellett ébredjek reggelente, hogy valakiért főzzek vacsorát. De most, amikor anyám kérdése elhangzott, csak egyetlen szó járt a fejemben: szabadság.

– Igen, anya, megint egyedül – feleltem halkan, de határozottan. – És jól vagyok így.

A családi ebéd ilyenkor mindig feszültséggel teli. Anyám sosem tudta elfogadni, hogy elváltam Lászlótól harmincöt év házasság után. Szerinte egy nőnek férj kell, különben elveszett. De én már nem hiszek ebben. Lászlóval az évek alatt eltávolodtunk egymástól. Először csak apró dolgokban: ő mindig ugyanazt a rádióadót hallgatta reggelente, én pedig csendben szerettem kávézni. Aztán jöttek a nagyobb dolgok: ő vidékre akart költözni, én maradni akartam Budapesten. Végül már csak egymás mellett léteztünk, mint két idegen.

A válás után mindenki azt várta tőlem, hogy majd újra férjhez megyek. Hogy keresek magamnak valakit, mert egy nő nem lehet egyedül. De ahogy teltek az évek, egyre kevésbé vágytam erre. Az első néhány évben még próbálkoztam: voltak randik, kínos ismerkedések az interneten, néhány rövid kapcsolat. De mindegyik ugyanott végződött: rájöttem, hogy nem akarok újra alkalmazkodni valakihez.

– Éva néni, maga olyan fiatalos! – mondta egyszer Marci egyik barátja egy családi összejövetelen. – Nem gondolt még arra, hogy újra férjhez menjen?

Nevettem rajta akkor, de belül összeszorult a gyomrom. Vajon tényleg ez lenne az élet rendje? Hogy mindig valakihez tartozni kell? Hogy egy nő értéke attól függ, van-e mellette valaki?

A barátnőim közül többen újraházasodtak. Klári például háromszor is! Mindig csillogó szemmel mesélte az új szerelmet, az új reményeket. De amikor kettesben voltunk, gyakran sírt nekem: „Éva, néha úgy érzem, csak menekülök a magány elől.” Én pedig ilyenkor csak hallgattam. Mert tudtam, hogy én már nem félek a magánytól.

A hétköznapjaim csendesek lettek. Reggelente sétálok a Városligetben, figyelem az embereket. Néha irigylem azokat a párokat, akik kézen fogva mennek el mellettem – de csak egy pillanatra. Aztán eszembe jutnak az esték Lászlóval: ahogy némán ültünk egymás mellett a tévé előtt, és mindketten máshol jártunk gondolatban.

Anyám gyakran mondogatja: „Éva, az idő múlik! Ki fog rád vigyázni öreg korodban?” Ilyenkor mindig azt érzem, mintha bűnt követnék el azzal, hogy jól érzem magam egyedül. Mintha szégyellnem kellene azt, hogy nem akarok újra férjhez menni.

A legnehezebb pillanatok azok, amikor Marci is megkérdezi: „Anya, tényleg nem hiányzik senki?” Ilyenkor elbizonytalanodom. Vajon tényleg így lesz jó? Vajon nem leszek-e egyszer majd nagyon magányos? De aztán eszembe jutnak azok az évek, amikor minden nap kompromisszum volt. Amikor saját magamat vesztettem el egy kapcsolatban.

Egy este Klári felhívott sírva: „Éva, úgy érzem, megint rosszul döntöttem… Nem bírom ezt az alkalmazkodást!” Próbáltam vigasztalni őt, de közben hálát éreztem azért, hogy én már nem akarok megfelelni senkinek.

A családomban sosem beszélünk igazán őszintén ezekről a dolgokról. Mindenki csak találgatja az okokat: biztosan túl magasak az elvárásaim; biztosan félek a kötődéstől; biztosan még mindig haragszom Lászlóra. Pedig egyik sem igaz. Egyszerűen csak megtanultam szeretni önmagamat.

Az emberek azt hiszik, hogy az időskor magányos és szomorú dolog. De én most érzem magam igazán szabadnak. Nincsenek többé elvárások, nincsenek kompromisszumok. Csak én vagyok és az életem.

A családi ebéd végén anyám odajött hozzám és halkan azt mondta: „Éva, én csak azt akarom, hogy boldog légy.” Megöleltem őt és azt feleltem: „Anya, én most vagyok igazán boldog.” És talán először el is hitte nekem.

Néha mégis elgondolkodom: vajon tényleg lehet teljes életet élni társ nélkül? Vagy csak magamat áltatom? Ti mit gondoltok erről?