Hatvanévesen újrakezdeni: Egy nap, amikor minden megváltozott

– Nem hiszem el, hogy ezt mondod nekem, László! – kiáltottam rá a férjemre, miközben remegő kézzel szorítottam a konyhaasztal szélét. A hangom visszhangzott a csendes lakásban, mintha minden fal engem figyelne. László csak állt ott, karba tett kézzel, és a padlót bámulta. Hatvanéves vagyok, és most először éreztem azt, hogy teljesen egyedül vagyok ebben a világban.

Azt hittem, amikor ötvenkilenc évesen újra férjhez mentem, végre boldog leszek. Az első férjem, Gábor, már rég elhagyott minket – engem és a lányomat, Katát –, de én mindig hittem abban, hogy az élet tartogat még számomra valamit. Lászlóval egy táncesten ismerkedtünk meg a művelődési házban. Olyan kedves volt, olyan figyelmes… De most, három évvel később, csak hideg távolságot érzek tőle.

– Nem akarok erről beszélni – mondta végül László halkan. – Mindig csak a múltat hányod a szememre.

– Mert nem tudok túllépni rajta! – csattantam fel. – Hogy tudnám elfelejteni azt az estét, amikor hazajöttél részegen és mindent összetörtél?

László arca eltorzult a szégyentől vagy talán haragtól. Nem tudtam eldönteni. Egy pillanatra azt hittem, sírni fog, de csak kifordult a konyhából és becsapta maga mögött az ajtót.

Ott maradtam egyedül a csendben. A hűtő zúgása volt az egyetlen hang. A kezem még mindig remegett. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Túl sokat várok el? Vagy egyszerűen csak túl késő újrakezdeni?

Aznap este Kata is hazajött. Már harmincöt éves, de még mindig velem él. Sosem ment férjhez, mindig azt mondja, hogy neki nem kell férfi az életébe. Néha úgy érzem, miattam lett ilyen. Talán túl sokszor látta gyerekként, ahogy sírok vagy veszekedek az apjával.

– Anya, minden rendben? – kérdezte Kata aggódva.

– Persze – hazudtam automatikusan. – Csak fáradt vagyok.

De Kata nem hagyta annyiban. Leült mellém az asztalhoz és megfogta a kezem.

– László megint bántott?

– Nem… csak veszekedtünk.

– Miért nem hagyod ott? – kérdezte halkan. – Mindig csak szenvedsz mellette.

Nem tudtam válaszolni. Hatvanévesen ki akar újra egyedül maradni? Ki akarja újra kezdeni az életét? Minden barátnőm azt mondja, örüljek, hogy van valaki mellettem. De én már nem tudom eldönteni, mi a jobb: egyedül lenni vagy egy rossz kapcsolatban élni.

Az éjszaka hosszú volt. László nem jött haza. Kata szobájából halk zene szűrődött ki; tudtam, hogy ő sem tud aludni. Az ablakhoz mentem és néztem a sötét utcát. Esni kezdett az eső. Az esőcseppek kopogása valahogy megnyugtatott.

Másnap reggel László még mindig nem volt otthon. Kata kávét főzött nekem.

– Anya, beszélnünk kell – mondta komolyan. – Nem akarom nézni, ahogy tönkremész.

– Nem értesz meg… – sóhajtottam.

– Dehogynem! Én is ebben nőttem fel! Mindig csak alkalmazkodtál másokhoz! Mikor fogsz végre magadra gondolni?

A szavai úgy ütöttek szíven, mint egy pofon. Talán igaza van. Egész életemben másokat helyeztem magam elé: először Gábort, aztán Katát, most Lászlót… De ki vagyok én valójában? Mit akarok én?

Aznap délután László hazajött. Fáradtnak tűnt, megtörtnek.

– Beszélnünk kell – mondtam neki határozottan.

Leültünk egymással szemben. Elmondtam neki mindent: hogy félek az egyedülléttől, hogy csalódtam benne és magamban is. Hogy nem akarok többé hazugságban élni.

László hallgatott sokáig. Aztán csak annyit mondott:

– Én sem vagyok boldog.

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: talán tényleg nincs tovább együtt. Talán jobb lesz mindkettőnknek külön utakon folytatni.

A következő hetek nehezek voltak. László elköltözött a nővéréhez vidékre. Kata minden este velem vacsorázott; próbált erős lenni miattam, de láttam rajta az aggodalmat.

A magány néha elviselhetetlen volt. A barátnőim közül többen is azt mondták: „Majd megszokod.” De én nem akartam megszokni ezt az ürességet.

Elkezdtem járni a nyugdíjasklubba. Először csak ültem csendben és figyeltem másokat: Margit néni mindig viccelődött, Pista bácsi mindenkit táncba hívott… Egy nap aztán Margit néni odajött hozzám.

– Te miért vagy mindig ilyen szomorú? – kérdezte kedvesen.

Nem tudtam válaszolni. Csak sírni kezdtem ott mindenki előtt. Margit néni átölelt.

– Tudod mit? Az élet hatvan felett is tartogat meglepetéseket! Csak ne félj nyitni!

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg lehet még boldog az ember ennyi csalódás után? Lehet újrakezdeni hatvanévesen?

Most itt ülök a nappaliban, Kata mellettem olvasgat egy könyvet. Már nem félek annyira az egyedülléttől. Néha még mindig fáj a múlt, de már látom: minden nap egy új esély lehet.

Ti mit gondoltok? Tényleg lehet újrakezdeni bármilyen korban? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?