Havi 350 ezerből élek, de a legkisebb lányomnak, Hannának 200 ezret, a nagyobbiknak, Eszternek csak 20 ezret adok – Mostanában valami furcsát vettem észre

– Miért mindig Hannának adsz többet? – kérdezte Eszter, miközben a konyhaasztalnál ült, és a kezében szorongatta a borítékot, amiben a havi húszezer forintját tartotta. A hangja remegett, de próbált erősnek tűnni. Hanna a szoba másik sarkában állt, lehajtott fejjel, mintha nem akarna részt venni ebben a beszélgetésben.

Én csak álltam ott, a konyhapultnak támaszkodva, és hirtelen minden levegő kiszorult a tüdőmből. Hónapok óta éreztem, hogy valami nincs rendben köztünk, de most végre kimondta valaki. Eszter, a nagyobbik lányom, akinek mindig azt mondtam: „Te már nagy vagy, megérted.” És Hanna, a kicsi, akit mindig féltem, hogy elvész ebben a nagyvilágban.

Amikor eljöttem Kecskemétről Budapestre, azt hittem, csak pár év lesz. Dolgozom majd egy irodában, takarítok is mellé, és ha összeszedtünk egy kis pénzt, visszamegyünk. De az évek csak teltek. A férjem, József – akit mindenki csak Jócinak hívott –, egy idő után közölte: „Én most már magamra gondolok.” Elköltözött egy másik nőhöz. Ott maradtam két lánnyal és egy albérlettel az Üllői úton.

A fizetésem sosem volt több 350 ezernél. Ebből kellett mindent megoldani: lakbér, rezsi, étel. De mindig úgy éreztem, Hannának többre van szüksége. Ő volt a gyengébb, az érzékenyebb. Eszter mindig erősnek tűnt – legalábbis ezt hittem. Így lett az arány: Hannának 200 ezer forint zsebpénz, Eszternek csak 20 ezer.

Most ott ültem velük szemben, és nem tudtam mit mondani. Eszter szeme könnyes volt.

– Anya, én is szeretnék néha új cipőt venni magamnak – mondta halkan. – Nem csak Hannának van szüksége rád.

Hanna ekkor megszólalt:

– Én nem kértem ennyit… Mindig bűntudatom volt miatta.

A szívem összeszorult. Hányszor mondtam magamnak: „Majd ha nagyok lesznek, mindent elmagyarázok nekik.” De most már nagyok voltak. És én még mindig nem tudtam szembenézni velük.

Aznap este nem aludtam. Forgolódtam az ágyban, hallgattam az utcáról beszűrődő villamos zaját. Eszembe jutottak azok az évek Kecskeméten, amikor még együtt voltunk mindannyian. Józsi akkoriban még szeretett engem – vagy legalábbis úgy tett –, és minden vasárnap együtt ebédeltünk anyámnál. Most már csak néha hív fel anyám: „Jól vagy? A lányok hogy vannak?” Mindig azt mondom: „Jól.” De most először éreztem igazán: nem vagyunk jól.

Másnap reggel korábban keltem. Megfőztem a kávét, leültem az asztalhoz. Eszter még aludt, Hanna már készülődött az iskolába.

– Hanna – szólítottam meg halkan –, szeretném, ha tudnád: nem azért adtam neked többet, mert jobban szeretlek.

– Tudom – suttogta Hanna –, de néha úgy éreztem, mintha te sem hinnéd el.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Megöleltem őt.

Aznap este leültünk hárman vacsorázni. Elővettem két borítékot: mindkettőben ugyanannyi pénz volt. Eszter rám nézett – először hónapok óta mosolygott.

– Anya… – kezdte –, nem a pénz számít igazán. Csak azt szeretném érezni, hogy fontos vagyok neked.

Hanna bólintott.

– Mindig is az voltál – mondtam remegő hangon –, csak én voltam gyenge ahhoz, hogy ezt kimutassam.

Azóta próbálok igazságosabb lenni. Nem csak a pénzzel – az időmmel is. Elmegyünk együtt sétálni a Városligetbe, néha beülünk egy cukrászdába. Néha még Józsi is felhív – ilyenkor röviden válaszolok neki. Már nem haragszom rá annyira. Talán egyszer majd megbocsátok neki is.

De vajon elég lesz ez ahhoz, hogy helyrehozzam mindazt, amit elrontottam? Vajon lehet-e újrakezdeni egy családot ennyi év után? Ti mit gondoltok erről?