Hazatérés: A Meglepetés, Ami Nem Úgy Sikerült, Ahogy Vártam

„Csomagolj, holnap hazamész,” mondta a parancsnokom, és a szívem azonnal megtelt örömmel. Hét nappal korábban térhettem haza a szolgálatból, mint ahogy terveztem, és alig vártam, hogy meglepjem Miát. Már hetek óta terveztem ezt a pillanatot: virágokkal a kezemben, mosollyal az arcomon léptem be a lépcsőházba. Az ajtó előtt megálltam egy pillanatra, hogy összeszedjem a gondolataimat. Vajon mit fog szólni? Milyen lesz az arca, amikor meglát? De amit az ajtó mögött találtam, az mindent megváltoztatott.

Ahogy kinyitottam az ajtót, azonnal észrevettem valami furcsát. A nappaliban egy idegen férfi ült, és Mia nevetve ült mellette a kanapén. A virágok a kezemben hirtelen súlyosabbnak tűntek, és a szívem mintha megállt volna egy pillanatra. „Szia, szerelmem!” mondtam remegő hangon, próbálva elrejteni a zavaromat.

Mia arca elfehéredett, amikor meglátott. „Bence! Te… te már itthon vagy?” kérdezte zavartan, miközben felállt. A férfi mellettem szintén felállt, és zavartan nézett rám.

„Igen, meglepetés!” próbáltam mosolyogni, de a hangom elárulta a csalódottságomat. „Ki ez?” kérdeztem, próbálva nyugodt maradni.

Mia habozott egy pillanatra, majd azt mondta: „Ő csak egy barát… Péter.” Péter kezet nyújtott felém, de én csak bámultam rá.

„Barát?” ismételtem meg hitetlenkedve. „És miért van itt?”

Mia lesütötte a szemét. „Bence, beszélnünk kell,” mondta halkan.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy ez nem jelent jót. „Mi történt?” kérdeztem.

„Amióta elmentél… minden megváltozott,” kezdte Mia. „Először csak magányos voltam, aztán Péterrel találkoztam… és…”

„És mi?” kérdeztem élesen.

„És beleszerettem,” mondta végül Mia könnyekkel a szemében.

A világom darabokra hullott abban a pillanatban. Az elmúlt hónapok minden nehézsége és várakozása hirtelen értelmetlenné vált. „Hogyan tehetted ezt velem?” kérdeztem fájdalmasan.

Mia sírni kezdett. „Nem akartam bántani téged… csak… nem tudtam mit tegyek.”

Péter közbeszólt: „Bence, sajnálom. Nem akartam közétek állni.”

„De mégis megtetted,” válaszoltam keserűen.

A virágok lassan kicsúsztak a kezemből és a padlóra hullottak. Az egész helyzet abszurdnak tűnt; mintha egy rossz álomban lennék.

„Most mit fogsz tenni?” kérdezte Mia halkan.

„Nem tudom,” válaszoltam őszintén. „Csak el akartam jönni hozzád… hazatérni… de most úgy érzem, hogy elvesztettem mindent.”

Csend telepedett ránk. Péter zavartan állt ott, Mia pedig sírt. Én pedig csak álltam ott, nem tudva mit tegyek vagy mondjak.

Végül megszólaltam: „Azt hiszem, most mennem kell.” És anélkül, hogy visszanéztem volna, kiléptem az ajtón.

Az utcán sétálva próbáltam összeszedni a gondolataimat. Hogyan tovább? Mit kezdjek most az életemmel? Az otthonom már nem volt otthon többé. Vajon valaha is megtalálom újra a boldogságot? Vagy ez az árulás örökre megváltoztatott engem?