Hazatérés árnyékában: Egy anya, két család, egy otthon
– Anya, ki áll az ajtóban? – kérdezte Luca, miközben a konyhaasztalnál rajzolt. Az eső kopogott az ablakon, a novemberi sötétség már rég bekúszott a lakásba. A szívem hevesen vert, miközben az ajtóhoz léptem. Ott állt Judit és Zoltán, Luca vér szerinti szülei, akiket évekkel ezelőtt csak egy fényképről ismertem. Az arcukon fáradtság, szemükben remény és szégyen keveredett.
– Jó estét, Emese – mondta Judit halkan. – Bocsánat, hogy így betoppanunk… csak… nincs hova mennünk.
A pillanat súlya rám nehezedett. Tudtam, hogy Luca örökbefogadása óta ők az utcán élnek. Sokáig próbáltam elhessegetni a gondolatot, hogy egyszer találkoznunk kell. Most viszont ott álltak előttem, rongyos kabátban, átfázva, és én nem tudtam nemet mondani.
– Gyertek be – suttogtam végül.
Aznap este minden megváltozott. Luca kíváncsian nézte őket, de nem értette, kik ezek az idegenek. A vacsora alatt kínos csend ült közöttünk. Judit remegő kézzel kanalazta a levest, Zoltán csak bámulta a tányérját. Próbáltam beszélgetést kezdeményezni.
– Hogy vagytok mostanában? – kérdeztem óvatosan.
– Próbálunk túlélni – felelte Zoltán keserűen. – De nehéz… nagyon nehéz.
Aznap éjjel alig aludtam. Vajon helyesen cselekedtem? Mit fog szólni ehhez anyám, aki mindig óva intett attól, hogy túl közel engedjem Lucához a múltját? És mi lesz Lucával? Másnap reggel anyám hívott.
– Emese, megőrültél? Idehozni őket? Mi lesz, ha elviszik Lucát?
– Anya, ők nem ilyenek! Csak segítségre van szükségük…
– Te mindig mindenkinek segíteni akarsz! De gondolj végre magatokra is!
Letettem a telefont. Anyám szavai fájtak, de nem tudtam hátat fordítani Juditéknak. Az első napokban próbáltam mindenkinek helyet találni a lakásban és a szívemben is. Judit segített főzni, Zoltán néha elment munkát keresni, de legtöbbször csak az ablak előtt cigarettázott némán.
Luca egyre többet kérdezett:
– Anya, ők miért laknak most velünk? Miért sírt Judit néni tegnap este?
Nem tudtam egyszerű választ adni. Egy este Judit bejött hozzám a konyhába.
– Emese… köszönöm, hogy befogadtál minket. Tudom, mennyi fájdalmat okoztunk neked…
– Nem rólatok szól ez – feleltem halkan. – Lucáról szól. Hogy lássa: az emberek képesek változni.
Judit sírni kezdett. Megöleltem. Abban a pillanatban úgy éreztem, talán tényleg képesek vagyunk újraírni a múltat.
De aztán jöttek a hétköznapi gondok. Zoltán egyre ingerültebb lett. Egy este részegen jött haza.
– Ez az egész csak színjáték! – kiabálta. – Soha nem leszünk család!
Luca ijedten bújt hozzám. Judit próbálta csitítani Zoltánt, de ő csak dühösen becsapta maga mögött az ajtót.
Másnap reggel Zoltán eltűnt. Judit egész nap sírt. Luca nem értette, mi történik.
– Anya, Judit néni elmegy?
– Nem tudom, kicsim…
Aznap este leültem Lucával beszélgetni.
– Tudod, néha az emberek hibáznak. De attól még szerethetjük őket…
Luca bólintott. Megölelt.
A következő hetekben Judit lassan kezdett beilleszkedni. Talált egy takarítói állást a közeli iskolában. Zoltán néha felbukkant, de sosem maradt sokáig. Egyik este Judit odajött hozzám.
– Emese… szeretném megköszönni mindent. De azt hiszem, ideje továbbállnom. Nem akarok terhet jelenteni nektek.
– Nem vagy te teher – mondtam neki könnyes szemmel.
– Dehogyisnem… De most már tudom: van remény újrakezdeni.
Elment. Luca sokáig nézte utána az ablakból.
Azóta gyakran gondolkozom: vajon jól tettem-e? Lehet-e egy családnak két anyja? Meg lehet-e bocsátani mindent? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?
Ti mit tennétek a helyemben? Megérdemel mindenki egy második esélyt?