Hazatérés titkokkal – Egy lány vallomása a családi otthonban

– Marci, kérlek, ne menj el! – kiáltottam utána, de már csak az ajtó csapódását hallottam. A lakásban hirtelen csend lett, csak a szívem zakatolása visszhangzott a falak között. Aznap este, amikor megtudtam, hogy a férjem megcsalt, mintha minden egyszerre omlott volna össze bennem. Azt hittem, erős vagyok, hogy majd megbeszéljük, de amikor megláttam az üzeneteket a telefonján, minden bátorságom elhagyott.

Az első gondolatom az volt, hogy haza kell mennem. Nem tudtam máshová menekülni, csak oda, ahol gyerekkoromban is mindig vigaszt találtam: anyáékhoz. Az éjszaka közepén csomagoltam össze néhány ruhát és a kisfiamat, Bencét is magamhoz öleltem. A hasamban már ott volt a második gyermekünk, de erről még Marci sem tudott. Még magamnak sem mertem bevallani igazán.

Anyám az ajtóban állt, amikor megérkeztünk. Szemei aggódva fürkésztek, de nem kérdezett semmit. Csak átölelt, és azt suttogta: – Itthon vagy, Márti. Itt biztonságban leszel.

Apám reggel már az asztalnál ült, újságot olvasott. Amikor meglátott, csak bólintott egyet. Soha nem volt bőbeszédű ember, de most valahogy mégis megnyugtatott ez a csendes jelenlét.

A napok teltek. Anyám mindent megtett, hogy ne érezzem magam terhesnek – szó szerint és átvitt értelemben is. Főzött rám, játszott Bencével, és amikor esténként sírva fakadtam a konyhában, csak annyit mondott: – Minden rendbe jön, kislányom.

De én tudtam, hogy semmi sincs rendben. A hasamban növekvő élet minden nap emlékeztetett arra, hogy döntéseket kell hoznom. Marci egyszer sem hívott. Nem keresett. A barátnőim közül is csak Zsófi mert érdeklődni: – Márti, mi történt? Miért nem mész haza? – De én csak annyit mondtam: – Most nem tudok beszélni róla.

Egyik este anyám leült mellém a kanapéra. – Márti, tudod, hogy bármit elmondhatsz nekem. Látom rajtad, hogy valami nagyon bánt.

A torkomban gombóc nőtt. – Anya… terhes vagyok. – A szó kimondása után mintha egy súly gördült volna le rólam.

Anyám arca először meglepődött volt, aztán könnyek jelentek meg a szemében. – Ó, kislányom… És Marci tudja?

Megráztam a fejem. – Nem mertem elmondani neki. Nem tudom, mit tegyek. Félek visszamenni hozzá… Félek attól is, hogy nélküle kell felnevelnem két gyereket.

Anyám szorosan magához ölelt. – Bárhogy döntesz is, mi itt leszünk neked.

Aznap éjjel alig aludtam. Apám reggel odajött hozzám kávéval a kezében. – Tudod, Márti – kezdte halkan –, én sosem voltam jó az ilyen dolgokban. De azt akarom mondani: ne hagyd, hogy bárki is elvegye tőled az önbecsülésedet. Ha úgy érzed, beszélned kell Marcival, tedd meg. De csak akkor menj vissza hozzá, ha tényleg akarod.

A szavak egész nap visszhangoztak bennem. Bence közben anyámmal játszott az udvaron; néha hallottam a nevetését az ablakon át. Vajon milyen élet vár ránk így? Vajon képes lennék egyedül felnevelni két gyereket?

Délután Zsófi átjött hozzánk. – Márti, most már tényleg mondd el, mi történt! – kérlelt.

Leültem vele a kertbe és mindent elmeséltem: Marci hűtlenségét, a titkos terhességet, a félelmeimet.

– És mit akarsz most tenni? – kérdezte Zsófi.

– Nem tudom – suttogtam. – Félek attól is, hogy visszamegyek hozzá… de attól is félek, hogy örökre itt maradok.

Zsófi megfogta a kezemet. – Bárhogy döntesz is, melletted állunk.

Az este folyamán anyám és apám leültek velem vacsorázni. A levegő tele volt kimondatlan szavakkal.

– Márti – szólalt meg apám –, ha úgy érzed, beszélned kell Marcival… mi vigyázunk Bencére.

Anyám bólintott: – És ha úgy döntesz, hogy itt maradsz… akkor is szeretünk.

Aznap éjjel elővettem a telefonomat és írtam egy üzenetet Marcinak: „Beszélnünk kell.”

Másnap találkoztunk egy parkban. Marci fáradtnak tűnt; szemében bűntudat csillogott.

– Márti… sajnálom – kezdte halkan.

– Terhes vagyok – vágtam közbe remegő hangon.

Marci arca elsápadt. Hosszú csend következett.

– Nem tudtam… Miért nem mondtad el?

– Mert féltem tőled… attól is féltem, hogy elveszítem önmagam melletted.

Marci lehajtotta a fejét. – Hibáztam… De szeretném jóvátenni.

– Nem tudom még, mit akarok – mondtam ki végül őszintén. – Időt kérek.

Hazamentem anyuékhoz és leültem az ágy szélére. A hasamat simogattam és Bence odabújt hozzám.

Most itt ülök ebben a régi gyerekszobában és azon gondolkodom: vajon képes vagyok-e újrakezdeni? Vajon lehet-e még hinni abban, hogy egyszer minden rendbe jön?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy inkább új életet kell kezdeni?