Hét év a volt anyósom lakásában – amikor a család már nem ment meg

– Nem maradhatsz tovább, Zsófi. – Az anyósom hangja keményen csendült a konyhában, ahol a reggeli kávém fölött próbáltam összeszedni magam. A szívem hevesen vert, mintha minden egyes dobbanásával azt akarná üzenni: „Most vége.”

– De Ilonka néni, hova menjek? – kérdeztem rekedten, miközben a kezem remegett a csésze körül. A lakásban csend volt, csak a hűtő zúgása hallatszott. Hét éve éltem itt, először feleségként, aztán elvált nőként, de mindig valakinek a valakije voltam.

Ilonka néni sóhajtott. – Zsófi, én már nem bírom ezt tovább. Az én fiam elment, te meg itt ragadtál. Nem így képzeltem az öregkoromat.

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy hideg zuhany. Hirtelen minden emlék előtört: az esküvőm napja, amikor még azt hittem, hogy minden rendben lesz; az első veszekedésünk Gáborral; az a pillanat, amikor kimondtuk a válást. Akkor Ilonka néni azt mondta: „Maradj csak itt, Zsófikám, majd lesz valahogy.” És én maradtam.

A főiskola után gyorsan férjhez mentem Gáborhoz. Mindenki azt mondta, hogy túl fiatal vagyok, de én csak nevettem. Azt hittem, ha van diplomám és férjem, akkor már minden rendben lesz. De Gábor hamar megváltozott. Egyre többet dolgozott, egyre kevesebbet beszélgettünk. Aztán jöttek a veszekedések: pénz miatt, idő miatt, minden miatt.

Amikor elváltunk, nem volt hova mennem. Az anyám vidéken lakott egy kis panelban, apám már rég elhagyott minket. A barátaim mind elfoglaltak voltak a saját életükkel. Ilonka néni volt az egyetlen, aki azt mondta: „Maradj csak.”

Az első év még könnyű volt. Ilonka néni főzött rám, együtt néztük az esti híradót. Néha úgy éreztem, mintha az anyám lenne. De aztán egyre több feszültség lett köztünk. Ő is öregedett, én is fáradt voltam. A lakás szűk lett kettőnknek.

– Nem tudok most elmenni – mondtam halkan. – Nincs pénzem albérletre.

Ilonka néni vállat vont. – Akkor keress munkát! Nem várhatod el örökké, hogy mások oldják meg az életedet.

Ez fájt. Mert igaz volt. Az utóbbi években mindig arra számítottam, hogy valaki majd segít: az anyám, a barátaim, Ilonka néni. De most mindenkinek elege lett belőlem.

Aznap este felhívtam az anyámat.

– Anya, ki kell költöznöm Ilonka nénitől – mondtam sírva.

– Zsófikám, tudod jól, hogy nálam nincs hely – válaszolta fáradtan. – Próbálj meg valami munkát találni Pesten.

A barátaim közül is csak Réka vette fel a telefont.

– Gyere hozzám pár napra – ajánlotta fel –, de hosszú távon nem tudlak befogadni.

A következő napokban végigjártam az összes állásportált. Elmentem interjúkra: kávézóba pultosnak, irodába adminisztrátornak. Mindenhol ugyanazt mondták: „Majd értesítjük.”

Ilonka néni egyre türelmetlenebb lett.

– Mikor költözöl már? – kérdezte reggelente.

– Dolgozom rajta – válaszoltam mindig ugyanazzal a reménytelen hanggal.

Egy este összevesztünk.

– Te csak kihasználsz engem! – kiabálta Ilonka néni. – A fiam már rég elment, te meg itt maradsz nekem nyűgnek!

– Én nem akartam ezt! – ordítottam vissza könnyek között. – Én csak… nem tudom, mit csináljak!

Aznap este először éreztem igazi haragot iránta. Hogy lehet ilyen kegyetlen? Hét évig segítettem neki bevásárolni, orvoshoz vittem! Most meg egyszerűen kidob?

De aztán rájöttem: ő is csak ember. Ő sem akart így élni.

Végül Réka segített találni egy kis albérletet a külvárosban. Kicsi volt és drága, de legalább az enyém. Az első éjszakán egyedül ültem a matracon és sírtam. Nem Ilonka nénit sajnáltam már, hanem magamat: hogy mennyire elvesztem ebben a világban.

Azóta dolgozom egy pékségben reggelente és esténként takarítok egy irodában. Nem könnyű, de legalább tudom: most már csak magamra számíthatok.

Néha még mindig haragszom Ilonka nénire. De vajon jogosan? Vagy csak én vártam el túl sokat másoktól? Ti mit gondoltok: meddig tartozunk egymásnak segítséggel családon belül?