Hetvenévesen újrakezdeni: Nagypapa és a szomszédasszony szerelme után minden megváltozott

– Apa, ezt nem gondolhatod komolyan! – kiáltotta rám a fiam, Gábor, miközben az asztalnál ültem, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. A kezem remegett, ahogy a kávéscsészét szorongattam. Az unokám, Dóri is ott ült, lesütött szemmel, mintha szégyellte volna magát helyettem.

A feleségem, Margit halála után azt hittem, soha többé nem találok békét. Negyvenhárom évig voltunk házasok. Együtt neveltük fel Gábort és Katát, együtt ünnepeltük az unokáink születését, együtt öregedtünk meg ebben a régi zuglói házban. Amikor Margit elment, mintha a ház is kiürült volna. Minden reggel ugyanaz a csend fogadott: a konyhában már nem főtt a kávé, nem szólt a rádióban a régi slágerlista, és senki nem szólt rám, hogy vegyem fel a papucsomat.

Az első hónapokban csak vegetáltam. Néha napokig ki sem mozdultam. A gyerekek jöttek-mentek, hoztak ebédet, de mindig siettek. „Apa, jól vagy?” – kérdezték, de sosem vártak választ. Egyedül Irén kopogott át rendszeresen. Ő volt a szomszédasszonyom harminc éve, özvegy ő is. Először csak süteményt hozott, aztán egyre többet maradt. Beszélgettünk Margitról, a régi időkről, arról, hogy milyen nehéz egyedül.

Egy este Irén átjött egy üveg borral. „Laci, nem bírom ezt a csendet” – mondta halkan. Akkor először éreztem azt, hogy valaki tényleg megérti a fájdalmamat. Aznap este sokáig beszélgettünk. Aztán egyik este megfogta a kezemet. Nem történt semmi különös – csak ott ültünk egymás mellett, és úgy éreztem, mintha újra élhetnék.

Amikor bejelentettem Gábornak és Katának, hogy Irénnel összeházasodunk, kitört a vihar. „Ez árulás!” – kiabálta Kata. „Anyu még ki sem hűlt!” Gábor csak némán nézett rám, aztán felállt és kiment az ajtón. Az unokáim sem jöttek többet látogatóba. A családi csoportban megszűntek az üzenetek. Egyedül maradtam Irénnel.

A faluban is összesúgtak mögöttünk. „Laci bácsi máris új asszonyt talált?” – hallottam a boltban. A templomban is elhúzódtak tőlem az emberek. Irén próbált bátorítani: „Ne törődj velük! Mi tudjuk, mit érzünk.” De én minden este azon gondolkodtam: tényleg elárultam Margit emlékét? Vagy csak próbálok túlélni?

Egy nap Dóri becsöngetett hozzánk. Zavartan állt az ajtóban.
– Nagypapa… anya nagyon haragszik rád. De én… én csak szeretném tudni, hogy boldog vagy-e.
Néztem őt – az én kis unokámat –, és nem tudtam mit mondani. Boldog vagyok? Vagy csak félek az egyedülléttől?

Irén mindent megtett értem: főzött rám, ápolt, amikor beteg voltam. De a családom hiánya egyre jobban fájt. Próbáltam írni Gábornak: „Fiam, hiányzol.” Nem válaszolt. Kata is csak annyit írt egyszer: „Nem tudom megbocsátani.” Az ünnepek voltak a legrosszabbak: karácsonykor Irénnel ketten ültünk a feldíszített fa alatt, és hallgattuk a gyerekzsivajt a szomszédból.

Egyik este Irén rám nézett:
– Laci, ha miattam szenvedsz ennyire… talán jobb lenne külön.
– Nem miattad van – mondtam halkan. – Csak… nem tudom elengedni őket.

Aztán jött egy levél Katától: „Apa, ha egyszer úgy érzed, hogy beszélni akarsz róla… talán meghallgatlak.” Ez adott egy kis reményt.

Most itt ülök az ablakban, nézem az őszi esőt. Hetvenéves vagyok. Elvesztettem egy világot – de talán még nem késő visszakapni belőle valamit.

Vajon lehet-e újrakezdeni úgy igazán? Meg lehet bocsátani annak, aki csak élni szeretne még egy kicsit? Ti mit tennétek a helyemben?