Hitem ára: Egy budapesti panelban a reményért

– Már megint nem fizetted be a villanyszámlát, ugye, Zsófi? – Anyám hangja élesen hasított át a reggeli csendben, ahogy belépett a konyhába. A kávé illata keveredett az olcsó mosogatószer szagával, és én csak bámultam a repedezett linóleumot a lábam alatt.

– Nincs miből, anya – suttogtam, de tudtam, hogy hallja. Mindig hallja.

A panelház negyedik emeletén laktunk Budapesten, ahol a falak vékonyak, és a szomszédok minden veszekedést végighallgatnak. A pénzünk elfogyott. Az apám elment évekkel ezelőtt, csak egy üres fotel maradt utána a nappaliban. Anyám azóta is azt várja, hogy én majd mindent megoldok. Hogy majd én leszek az, aki visszahozza a régi biztonságot. De én csak egy huszonnyolc éves nő vagyok, aki két éve elvesztette az állását, és azóta alkalmi munkákból él.

A hűtőben egy doboz májkrém és egy fél fej lilahagyma árválkodott. A számlák tornyosultak az asztalon. A telefonomon már csak egy üzenet várt: „Fizetési felszólítás”.

– Miért nem imádkozol? – kérdezte anyám hirtelen, mintha csak most jutott volna eszébe.

– Imádkoztam már eleget – feleltem keserűen. – De Isten nem fizeti be helyettem a számlákat.

Anyám leült velem szemben. A szeme sarkában mély ráncok húzódtak, de most valami más is volt benne: félelem. Nem csak a sötétségtől félt, hanem attól is, hogy elveszíthetjük ezt a kis lakást, ami az egész életünk volt.

– Amikor apád elment, én is azt hittem, hogy vége mindennek – mondta halkan. – De valahogy mindig jött valami segítség. Csak kérni kellett.

Nem válaszoltam. A büszkeségem nem engedte, hogy beismerjem: már rég feladtam a reményt.

Aznap este mégis leültem az ablak elé. Néztem a kivilágított várost, ahogy a villamosok sárga fényei cikáztak a sötétben. Elővettem egy régi imakönyvet, amit még nagymamámtól kaptam elsőáldozásomra. Kinyitottam, és csak ennyit mondtam: „Istenem, ha tényleg létezel, most segíts rajtam. Nem magam miatt kérem, hanem anyámért.”

Másnap reggel csoda történt – de nem úgy, ahogy vártam. Nem nyertem a lottón, nem kaptam vissza az elveszett állásomat. Hanem egy régi osztálytársam, Gergő írt rám Facebookon: „Szia Zsófi! Hallottam, hogy keresel munkát. Az irodánkban épp adminisztrátort keresnek. Érdekel?”

A szívem hevesen vert. Elmentem az interjúra – remegő kézzel, de tiszta fejjel. Gergő ott várt az ajtóban.

– Ne izgulj – mosolygott rám biztatóan –, jó vagy ebben.

Az interjú után hazafelé menet vettem két kiflit és egy doboz tejet. Anyám már az ajtóban várt.

– Mi történt? – kérdezte izgatottan.

– Talán lesz munkám – feleltem halkan.

Aznap este együtt imádkoztunk először hosszú évek óta. Nem azért imádkoztunk, hogy minden gondunk megoldódjon egyik pillanatról a másikra, hanem azért, hogy legyen erőnk kitartani.

A következő hetekben lassan rendeződtek a dolgok. Megkaptam az állást – nem volt álommunka, de fizetett annyit, hogy ne kapcsolják ki a villanyt. Anyám is mintha megkönnyebbült volna; esténként már nem veszekedtünk annyit.

De a legnehezebb mégis az volt, amikor szembe kellett néznem magammal: vajon tényleg elhittem-e valaha is, hogy van remény? Vagy csak sodródtam az árral?

Egy este anyám mellém ült a kanapéra.

– Büszke vagyok rád – mondta halkan.

Először éreztem úgy hosszú idő után, hogy talán tényleg van értelme hinni valamiben – még akkor is, ha néha minden kilátástalannak tűnik.

Most itt ülök ugyanabban a panelban, és azon gondolkodom: vajon hányan vannak még rajtam kívül ebben az országban, akik ugyanígy küzdenek nap mint nap? És vajon hányan mernek még hinni abban, hogy egyszer minden jobbra fordulhat?