„Hol tűnt el az én Annám?” – Egy anya vallomása a családi idegenségről

– Anna, kérlek, ne menj el így! – kiáltottam utána, miközben az ajtó hangosan becsapódott mögötte. A lakásban hirtelen olyan csend lett, hogy szinte hallottam a szívem zakatolását. A konyhaasztalnál ültem, előttem a kihűlt kávé, amit már órák óta csak tologattam. Azt hittem, ismerem a lányomat. Azt hittem, tudom, mire gondol, mit érez. De most… mintha egy idegen lakna a testében.

Még mindig visszhangzott bennem az utolsó veszekedésünk. – Nem értesz meg, anya! – vágta a fejemhez Anna. – Gábor csak jót akar nekem. Te mindig mindent jobban tudsz! – A hangja remegett, de nem a sírástól, hanem valami furcsa, újfajta dühből. Gábor ott állt mögötte, karba tett kézzel, szótlanul. Az ő jelenléte mindig feszültséget szült köztünk. Mióta Anna hozzáment, mintha egyre inkább eltávolodott volna tőlem. Már nem hívott fel csak úgy, nem mesélt apróságokat a napjáról, és ha találkoztunk is, mindig sietett haza.

Az első jelek aprók voltak. Egyre kevesebbet nevetett, egyre többször mondta le a közös ebédeket. – Gábornak túl sok a munkája, fáradt vagyok – magyarázta. Eleinte elhittem neki. De aztán feltűnt, hogy amikor Gábor is ott volt nálunk, Anna szinte nem is beszélt hozzám. Ha kérdeztem valamit, Gábor válaszolt helyette. Ha Anna mégis megszólalt, csak röviden, mintha attól félne, hogy valami rosszat mond.

Egyik este felhívtam Annát. – Kicsim, minden rendben? Régen beszéltünk… – próbáltam kedves lenni.
– Persze, anya, minden oké – felelte gyorsan.
– Nem jössz át hétvégén? Főznék neked rakott krumplit…
– Nem tudok mostanában menni. Gábornak fontos dolga van.
A vonal másik végén csend lett. Hallottam, ahogy valaki suttog valamit Annának – biztos voltam benne, hogy Gábor az. Anna halkan elköszönt és letette.

A férjemmel, Bélával is egyre többet vitatkoztunk emiatt. Ő azt mondta: – Hagyd őket! Felnőtt nő már. Majd visszatalál hozzánk. De én nem tudtam elengedni. Hiszen én szültem őt! Én vigyáztam rá minden betegségnél, én tanítottam meg biciklizni a Városligetben… Hogy lehet az, hogy most nem találom benne azt a kislányt?

Egyik vasárnap váratlanul beállítottak hozzánk. Anna szeme karikás volt, arca sápadt. Gábor végig a telefonját nyomkodta. Próbáltam beszélgetni Annával.
– Hogy vagy mostanában? Jól érzed magad?
Anna lesütötte a szemét.
– Jól vagyok… csak sok a munka.
– És Gábor? Segít otthon?
Gábor felnézett a telefonból.
– Persze hogy segítek! – mondta élesen.
Anna összerezzent.

A vacsora alatt kínos csend ült közöttünk. Próbáltam felidézni régi közös emlékeket: – Emlékszel, amikor együtt sütöttük a mézeskalácsot karácsonykor?
Anna halványan elmosolyodott, de Gábor közbevágott:
– Azóta sok minden változott.
A hangja hideg volt és távolságtartó.

Miután elmentek, sírva fakadtam Bélának:
– Nem bírom tovább! Úgy érzem, elveszítettem Annát…
Béla csak átölelt.

Azóta minden nap azon gondolkodom: mit rontottam el? Túl sokat akartam? Túl keveset? Miért engedi Anna, hogy valaki ennyire befolyásolja? Vagy csak én látom így? Talán tényleg felnőtt már…

Egy este váratlanul csöngettek. Anna állt az ajtóban – egyedül. Szeme vörös volt a sírástól.
– Anya… beszélhetnénk?
Beengedtem. Leültünk a konyhában.
– Mi történt?
Anna sokáig hallgatott.
– Néha úgy érzem, már nem is én vagyok… Mintha minden döntésemet Gábor hozná meg helyettem. Félek tőle… de félek attól is, hogy nélküle elveszek.
Megfogtam a kezét.
– Kicsim… te mindig önmagad maradsz. És mi mindig itt leszünk neked.
Anna sírva borult rám.

Aznap éjjel alig aludtam valamit. Vajon segíthetek neki? Vagy csak kívülről nézhetem végig ezt az átalakulást?

Most itt ülök újra a konyhaasztalnál és azon gondolkodom: hány szülő érezhette már ezt Magyarországon? Hányan nézik végig tehetetlenül, ahogy a gyerekük eltűnik egy kapcsolatban? Mit lehet ilyenkor tenni? Visszakaphatom még valaha az én Annámat?