„Hozd a gyerekeket, de a pénztárcádat se felejtsd otthon!” – Egy családi látogatás ára

– Már megint elfelejtetted meglocsolni a paradicsomot, ugye? – szólt rám anyám, miközben a konyhaablakból figyelte minden mozdulatomat. A hangjában ott csengett az a régi, ismerős szemrehányás, amitől gyerekkoromban mindig összeszorult a gyomrom. – Ha így folytatod, jövőre már semmi sem terem majd ebben a kertben!

A nap perzselte a hátamat, izzadtam, a kezem földes volt, és közben azon gondolkodtam, vajon miért érzem magam még mindig úgy, mintha tizenkét éves lennék. Pedig már harmincnyolc vagyok, két gyerekkel és egy férjjel, akit egyre nehezebb rávenni arra, hogy lejöjjön hozzánk vidékre. A férjem, Gábor szerint minden hétvége ugyanaz: „Hozd a gyerekeket, de a pénztárcádat se felejtsd otthon!” – mondja anyám minden alkalommal telefonban, mintha csak viccelne, de én tudom, hogy nem az.

A kert mindig is apám büszkesége volt. Mióta nyugdíjba ment, minden idejét itt töltötte: paradicsomot, paprikát, uborkát nevelt, és minden évben versenyzett a szomszéd Sándor bácsival, kié lesz nagyobb. De tavaly ősszel apám stroke-ot kapott. Azóta egyik keze gyenge, beszélni is nehezebben tud. A kert elvadult. Anyám egyedül nem bírja, én pedig próbálok segíteni, de közben Budapesten dolgozom, két gyereket nevelek és Gábor is egyre türelmetlenebb.

– Miért nem adod fel? – kérdezte tőlem Gábor egyik este, amikor hazaértünk egy hosszú hétvége után. – Nem lehet mindent neked csinálni. A szüleidnek segítség kellene, nem te.

– És ki segítene rajtuk? – vágtam vissza dühösen. – A testvérem Londonban él, Zsuzsi meg sosem jön haza. Ha én sem megyek le hozzájuk néha, ki fogja kihúzni a gazt? Ki viszi el apát orvoshoz?

Gábor csak legyintett. – Mindig csak te. De meddig bírod még?

Ezen az ominózus júliusi délutánon épp a kert végében hajoltam le egy csokor petrezselyemért, amikor anyám megjelent mellettem.

– Holnap jönnek Zsuzsiék – mondta halkan. – Jó lenne valami rendet csinálni addigra.

– Zsuzsiék? Ők sosem segítenek semmiben! Csak jönnek, esznek-isznak, aztán mennek vissza Pestre! – csattantam fel.

Anyám arca megkeményedett. – Nem mindenki olyan szerencsés, hogy itthon tud lenni. Zsuzsi dolgozik.

– Én is dolgozom! – kiáltottam rá. – Csak én közben még ezt is csinálom!

Csend lett köztünk. Hallottam apám köhögését a házból. A gyerekek bent játszottak a régi társasjátékokkal.

Este vacsora közben anyám elővette a régi fényképalbumot. Néztük a képeket: apám fiatalon a kertben, anyám az első uborkával, én és Zsuzsi kicsiként a homokozóban.

– Emlékszel erre? – kérdezte anyám halkan.

Bólintottam. – Akkor még minden egyszerűbb volt.

– Akkor még együtt voltunk – mondta anyám. – Most meg mindenki csak rohan valahova.

Másnap reggel Zsuzsiék tényleg megérkeztek. Zsuzsi férje, Tamás hozott egy üveg bort és egy doboz süteményt. A gyerekek örültek egymásnak. Anyám mosolygott, de láttam rajta az idegességet.

– Na, mit lehet segíteni? – kérdezte Zsuzsi félszegen.

– Semmit – mondta anyám gyorsan. – Minden rendben van.

Én csak álltam ott némán. Dühös voltam Zsuzsira, anyámra és magamra is. Miért nem lehet kimondani végre az igazat? Hogy szükségünk van egymásra? Hogy nem bírom már egyedül?

Ebéd után Tamás elővette a pénztárcáját és odacsúsztatott anyámnak egy húszezrest.

– Tudom, hogy most nehéz – mondta halkan. – Vegyetek valamit magatoknak.

Anyám először tiltakozott, de végül elfogadta. Én csak néztem őket és éreztem, ahogy valami összetör bennem.

Este Zsuzsi odajött hozzám a kertbe.

– Ne haragudj – mondta halkan. – Tudom, hogy mindent te csinálsz. De én nem tudok hazajönni gyakrabban…

– Nem is kell – mondtam fáradtan. – Csak jó lenne néha azt érezni, hogy nem vagyok egyedül ebben az egészben.

Zsuzsi megölelt. Ritkán öleltük meg egymást felnőttként.

Aznap este sokáig ültem kint a kertben. Néztem a holdfényben fürdőző paradicsomokat és azon gondolkodtam: vajon tényleg mindent nekem kell elcipelnem? Miért olyan nehéz segítséget kérni vagy elfogadni? Vajon hány család él még így Magyarországon?

Talán nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel… Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet bírni úgy, hogy közben mindenki csak azt várja el tőled: „Hozd a gyerekeket… de a pénztárcádat se felejtsd otthon!”?