Imádság a kórházi folyosón – Egy férj harca a reményért

– Ne hagyj itt, Réka! – kiáltottam, miközben a mentősök a feleségemet a mentőautóba emelték. A szívem úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Aznap reggel még együtt nevettünk a konyhában, Réka a hasát simogatta, és azt mondta: „Ugye, Zoli, minden rendben lesz?” Akkor még biztos voltam benne. Most viszont csak a félelem maradt.

A kórház folyosója rideg volt és idegen. A neonfények hidegen világították meg a linóleumot, és minden lépés visszhangzott. Anyám odasietett hozzám, szorosan átölelt, de én csak Rékára tudtam gondolni. Az orvosok sietve tolták be a műtőbe, én pedig ott maradtam, mint egy elveszett gyerek.

– Zoltán, erősnek kell lenned! – mondta anyám remegő hangon. – Réka is ezt akarná.

De hogyan lehetnék erős, amikor az életem értelme fekszik ott bent, és talán soha többé nem látom? Az orvos, Dr. Szabó, kijött hozzánk, arca komoly volt.

– A felesége agyvérzést kapott. Az állapota kritikus. Mindent megteszünk érte és a babáért is.

A szavai úgy csapódtak belém, mint egy jeges zuhany. A babáért is… Az első gyermekünkért. Réka annyit küzdött ezért a terhességért! Három vetélés után végre sikerült, és most… most mindketten veszélyben vannak.

A folyosón ültem órákig. Imádkoztam. Nem vagyok vallásos ember, de most minden istenhez szóltam, akit csak ismertem. – Kérlek, ne vedd el tőlem! – suttogtam újra és újra.

Közben jöttek-mentek az emberek. Egy idős néni leült mellém.

– Fiam, minden rendben lesz – mondta halkan. – Az én férjem is majdnem meghalt egyszer. Imádkoztam érte, és visszajött hozzám.

Bólintottam, de nem hittem benne. Csak a félelem maradt.

A családom is megérkezett: apám csendben ült mellettem, nővérem sírt. Réka anyja összeomlott; sosem voltunk igazán jóban, mindig azt mondta, nem vagyok elég jó a lányának. Most viszont egymásba kapaszkodtunk.

Az idő elvesztette az értelmét. Csak ültem ott, néztem a műtő ajtaját, és vártam a csodát.

Egyszer csak furcsa érzés fogott el. Mintha valaki megszorította volna a vállamat. Felnéztem: senki sem volt ott. De hirtelen eszembe jutott Réka mosolya, ahogy mindig azt mondta: „Zoli, ne add fel soha!”

Ekkor nyílt az ajtó. Dr. Szabó jött ki, arca fáradt volt, de halványan mosolygott.

– Megtettünk mindent. Réka túl van az életveszélyen. A baba is jól van…

Nem hallottam többet. Összerogytam a megkönnyebbüléstől.

Később bemehettem hozzá. Réka gyenge volt, de rám mosolygott.

– Ugye mondtam… hogy minden rendben lesz? – suttogta.

Könnyek folytak le az arcomon. Megfogtam a kezét.

– Sosem engedlek el – mondtam neki.

Aznap este hazamentem egyedül. A lakás üres volt, de valahogy mégis tele reménnyel. Leültem Réka foteljába, ahol mindig olvasott esténként. Felnéztem az égre az ablakon át.

– Vajon tényleg léteznek csodák? Vagy csak hinni kell bennük ahhoz, hogy megtörténjenek?

Ti mit gondoltok? Volt már olyan pillanat az életetekben, amikor csak a hit tartott benneteket életben?