Imádság a Viharban: Egy Testvérharc Közepén

– Miért nem tudsz olyan lenni, mint Ádám? – csattant fel anya hangja, miközben a vasárnapi húsleves gőze szinte fojtogatóan gomolygott az asztal fölött. A kanalam megállt a levegőben. Ádám, a bátyám, már megint tökéletes volt: kitűnő bizonyítvány, sportversenyek, udvarias mosoly. Én? Csak egy átlagos gimnazista, aki néha elfelejti kivinni a szemetet.

Apa csendben kanalazott tovább, mintha nem is hallotta volna anyát. De én éreztem, ahogy minden szó egyre mélyebbre vág bennem. Ádám rám nézett, szemeiben valami furcsa sajnálat csillant – vagy csak én képzeltem oda? – Ne bántsd már, anya – mondta halkan. – Nem mindenki akar orvos lenni.

– De legalább próbálhatná! – vágott vissza anya. – Nem lehet mindig csak a könnyebb utat választani.

Azt hiszem, ekkor tört el bennem valami. Felálltam az asztaltól, és szó nélkül kimentem a kertbe. A levegő hűvös volt, a fű nedves a reggeli harmattól. A kezem remegett, ahogy a telefonomat szorongattam. Üzenetet akartam írni valakinek – bárkinek –, de végül csak leültem a padra és lehunytam a szemem.

Gyerekkorom óta hittem Istenben, de most először éreztem igazán szükségét az imának. Halk hangon kezdtem beszélni hozzá:

– Uram, miért érzem magam mindig kevésnek? Miért nem látják meg bennem azt, aki vagyok?

A könnyek lassan folytak végig az arcomon. Hallottam, ahogy a házban tovább folytatódik a vacsora, mintha semmi sem történt volna. Ádám nevetése kiszűrődött az ablakon át – ő mindig tudott alkalmazkodni. Én viszont úgy éreztem, mintha mindenki más életét élném, csak a sajátomat nem.

Aznap este nem mentem vissza az asztalhoz. Apa később bejött a szobámba.

– Tudod, anyád csak jót akar – mondta halkan.

– Tudom – feleltem –, de néha úgy érzem, mintha sosem lennék elég jó neki.

Apa leült mellém az ágyra. – Amikor fiatal voltam, én is mindig a bátyámmal versenyeztem. De rájöttem, hogy nem lehet másokhoz mérni magad. Csak magadhoz.

Nem válaszoltam. Csak bólintottam, de belül tombolt bennem a harag és a fájdalom.

Aznap éjjel sokáig forgolódtam. A gondolataim nem hagytak nyugodni: Miért kell mindig megfelelni? Miért nem lehet egyszerűen szeretni valakit úgy, ahogy van?

Másnap reggel korán keltem. Elmentem a közeli templomba – egyedül akartam lenni Istennel. Leültem az utolsó padba és újra imádkozni kezdtem:

– Kérlek, adj erőt ahhoz, hogy elfogadjam magam. Segíts, hogy ne gyűlöljem Ádámot azért, mert ő másmilyen.

A csendben lassan megnyugodtam. Rájöttem, hogy nem Ádám a hibás. Ő is csak próbál megfelelni – talán neki is nehéz. Talán ő is fél attól, hogy egyszer majd csalódást okoz.

A következő hetekben próbáltam többet beszélgetni vele. Egy este együtt ültünk a szobájában.

– Te sosem félsz attól, hogy nem vagy elég jó? – kérdeztem tőle halkan.

Ádám meglepődött. – Persze, hogy félek – mondta végül. – Csak jobban elrejtem.

Akkor először éreztem igazán közel magamhoz őt. Megértettem: mindketten ugyanazokkal a démonokkal küzdünk, csak más-más módon.

Anyával is próbáltam beszélni. Egyik este leültünk kettesben teázni.

– Anya, én nem akarok orvos lenni – mondtam ki végre. – Szeretném, ha elfogadnád azt is, aki vagyok.

Sokáig hallgatott. Aztán megszorította a kezem.

– Ne haragudj rám – suttogta –, csak féltelek. Nem akarom, hogy csalódj az életben.

– Akkor engedd meg, hogy én válasszam meg az utamat – kérleltem.

Nem volt könnyű út. Még most is vannak napok, amikor újra előjönnek a régi sebek. De az imádság segít megnyugodni – segít emlékezni arra, hogy Isten szemében mindannyian értékesek vagyunk.

Most már tudom: nem kell tökéletesnek lennem ahhoz, hogy szeressenek. És talán egyszer anya is meglátja bennem azt az embert, aki vagyok – nem csak azt, akit látni szeretne.

Vajon hányan érzitek magatokat elveszettnek a családi elvárások súlya alatt? Ti hogyan találtatok békét magatokban?