Kata csendje mögött – Egy óvónő vallomása

– Kata, miért nem játszol a többiekkel? – kérdeztem halkan, miközben a többi gyerek önfeledten építette a fakockavárat az óvoda sarkában. A kislány csak lesütötte a szemét, ujjai görcsösen markolták a kopott plüssnyuszit. A csendje szinte kiabált.

Már hónapok óta figyeltem Katát. Mindig csendben ült, sosem nevetett igazán, és ha valaki hozzáért, összerezzent. Az anyukája, Judit, minden reggel sietve tolta be az ajtón, alig szólt hozzám, csak egy gyors „Jó reggelt!”-et motyogott. Az apukáját sosem láttam.

Egyik délután, amikor már csak pár gyerek maradt az óvodában, Kata odajött hozzám. Szokatlan volt tőle ez a közeledés. – Néni, te szeretsz engem? – kérdezte olyan halkan, hogy alig hallottam. Megdöbbentem. Letérdeltem mellé, és megsimogattam a haját. – Persze, hogy szeretlek. Miért kérdezed?

Kata szeme megtelt könnyel. – Anyu azt mondja, rossz vagyok. Hogy miattam kiabál apa. – A szívem összeszorult. Tudtam, hogy valami nincs rendben otthon, de most először mondta ki ő maga is.

Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. Vajon mit tehetek? Óvónőként köt a titoktartás, de ha bántalmazásról van szó, kötelességem jelezni. Másnap beszéltem az óvodavezetővel. – Zsuzsa, szerinted mit tegyek? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Ha tényleg baj van otthon, jelentenünk kell a gyermekjóléti szolgálatnak – mondta határozottan. – De biztos vagy benne? Sok családnál vannak veszekedések…

Napokig figyeltem Katát. Egyre többször jött oda hozzám, néha csak azért, hogy megfogja a kezem. Egyik reggel karikás szemekkel érkezett, ruhája piszkos volt. Amikor rákérdeztem, csak annyit mondott: – Apa mérges volt.

Ekkor döntöttem: jeleztem az esetet a gyermekjóléti szolgálatnak. Aznap délután Judit idegesen rontott be az óvodába.

– Maga mit képzel magáról? Hogy meri beleütni az orrát a mi dolgunkba? – kiabálta remegő hangon. A folyosón mindenki minket nézett.

– Judit, én csak Katáért aggódom… – próbáltam nyugtatni.

– Nem kell aggódnia! Mi majd megoldjuk! – vágta rá, és Kata kezét megragadva kiviharzott.

Aznap este sírva ültem a konyhaasztalnál. Vajon jót tettem? Vagy csak rontottam a helyzeten? A következő napokban Kata egyre zárkózottabb lett. Már nem keresett engem sem.

Egy hét múlva megjelent nálunk egy szociális munkás. Kihallgatták Katát is, engem is. Judit dühösen nézett rám minden reggel. A többi szülő is suttogni kezdett: „Az az óvónő mindent jelent…”

Aztán egy reggel Kata nem jött többé. Judit felhívott: – Kiveszem Katát ebből az óvodából. Maga tönkretette az életünket! – mondta sírva.

Üres lett nélküle az óvoda. Hiányzott a csendje is. Hetekig emésztettem magam: vajon tényleg segítettem? Vagy csak újabb sebet ejtettem rajta?

Egy este csöngettek nálam otthon. Az ajtóban Judit állt, fáradtan, megtörten.

– Bocsánatot akarok kérni… – mondta halkan. – Igaza volt. Segítséget kaptunk. Az apja elköltözött tőlünk… Kata most már mosolyogni is tud.

A könnyeim potyogtak.

Azóta is gyakran gondolok Katára és arra a pillanatra, amikor először mert hozzám szólni. Vajon hány gyerek él még csendben ilyen terhek alatt? És vajon hányan mernek közbeavatkozni azok közül, akik látnak valamit?

„Te mit tennél a helyemben? Meddig tartozunk felelősséggel egymásért?”