Kényszerházasság – Egy élet, amit nem én választottam

– Nem akarom ezt, Gábor – mondta Éva, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a kezében remegett a teáscsésze. A szüleim a nappaliban suttogtak, Éva anyja pedig a fürdőszobában sírt halkan. Az egész lakásban feszültség vibrált, mintha egyetlen rossz szó mindent felrobbantana.

Én sem akartam. De ott volt az a két csík a teszten, ott voltak a szülők elvárásai, a családi becsület, meg az a furcsa érzés, hogy valahogy így kell lennie. Húszöt éves voltam, épp kezdtem volna élni, amikor Éva felhívott azzal, hogy terhes. Nem voltunk együtt már hetek óta. Egy baráti születésnapon ismerkedtünk meg, néhány hónapig randizgattunk, de egyikünk sem gondolta komolyan. Aztán minden megváltozott.

– Nem lehetne… máshogy? – kérdeztem halkan, de Éva csak megrázta a fejét.

– Anyámék nem engedik. Azt mondják, szégyen lenne a családnak.

Az esküvő gyorsan lezajlott. Fehér ruha, műmosolyok, gratuláló rokonok. Az anyám sírt örömében – vagy talán inkább megkönnyebbülésében –, apám büszkén veregette a vállamat. Éva apja csak bólintott egyet, mintha ezzel le is tudta volna a kötelességét.

Az első hónapokban próbáltam hinni abban, hogy majd megszokom. Hogy majd megszeretem Évát. De minden nap egyre nehezebb lett. Ő is szenvedett. Láttam rajta, hogy nem boldog velem. Néha éjszaka sírt a fürdőben, azt hitte, nem hallom. Én pedig egyre gyakrabban maradtam bent túlórázni a munkahelyemen, csak ne kelljen hazamennem.

A szüleink rendszeresen jöttek látogatóba. Mindig hoztak valami süteményt vagy levest, mintha ezzel helyre lehetne hozni mindent. Anyám folyton azt mondogatta: „Majd ha megszületik a baba, minden jobb lesz.” De nem lett jobb.

Amikor megszületett Bence, egy pillanatra tényleg úgy tűnt, hogy minden rendbe jöhet. Ott álltam a kórházi folyosón, kezemben az apró testtel, és azt éreztem: most már van értelme az életemnek. De ahogy teltek a hetek, Éva egyre zárkózottabb lett. Nem beszélt hozzám, csak Bencével foglalkozott. Én pedig egyre inkább kívülállónak éreztem magam a saját családomban.

Egy este aztán robbant a bomba. Éva anyja nálunk volt, Bence sírt a szobában, én pedig fáradtan ültem a kanapén. Éva rám nézett és azt mondta:

– Gábor, én ezt nem bírom tovább. Nem vagyunk boldogok. Te sem vagy az.

– És mit akarsz? – kérdeztem dühösen.

– El akarok válni.

A szüleim kiborultak. Anyám napokig nem szólt hozzám, apám csak annyit mondott: „Szégyent hoztál ránk.” Éva anyja is haragudott rám, mintha csak én tehetnék mindenről.

A válás gyorsan ment – talán túl gyorsan is. Bence nálam maradt minden második hétvégén. Az első alkalommal órákig csak néztem őt alvás közben. Próbáltam elképzelni, milyen lenne egy igazi családot adni neki. De már késő volt.

Azóta eltelt három év. Próbáltam új életet kezdeni, de valahogy mindig visszahúz a múlt. Az emberek néznek az utcán – vagy csak képzelem? –, mintha tudnák, hogy elvált férfi vagyok egy kisgyerekkel. A munkahelyemen is érzem néha a sajnálkozó pillantásokat.

Éva újra férjhez ment tavaly. Bence szereti az új apját – legalábbis ezt mondja nekem is. Próbálok jó apa lenni neki, de néha úgy érzem, kudarcot vallottam mindenben: férjként, apaként és emberként is.

A szüleimmel is megromlott a kapcsolatom. Anyám még mindig reméli, hogy egyszer majd visszatalálok Évához – mintha ez lenne az egyetlen út a boldogsághoz.

Néha éjszaka felébredek és azon gondolkodom: mi lett volna, ha akkor nemet mondok? Ha kiállok magamért és nem hagyom, hogy mások döntsenek helyettem? Vajon boldogabb lennék? Vagy csak másképp lennék magányos?

Talán sosem tudom meg. De egyet biztosan megtanultam: az életben néha muszáj nemet mondani – még akkor is, ha mindenki mást akar körülötted.

Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon tényleg mindig engedni kell a családi nyomásnak?