Kerekesszékben az oltár előtt: Zsófi története a balatoni naplementében
– Miért nem tudod elfogadni, anya? – kérdeztem remegő hangon, miközben a fodrász utolsó simításait végezte a hajamon. Az ablakon túl a Balaton aranyszínű hullámai csillogtak, de én csak anyám arcát láttam, ahogy szigorúan néz rám.
– Zsófi, én csak azt akarom, hogy boldog légy. De ez… ez nem az az élet, amit neked szántam – suttogta, és a hangjában ott volt minden félelem és csalódás.
A kerekesszékemhez kötöttem magam, miután tavaly télen egy autóbaleset mindent megváltoztatott. Addig futottam, táncoltam, éltem – most pedig minden mozdulatomat újra kellett tanulnom. Gábor viszont nem hátrált meg. A baleset után is mellettem maradt, sőt, mintha még jobban szeretett volna. De anyám sosem tudta elfogadni, hogy lánya már nem az a lány, akit ő nevelt.
Az esküvő napján mindenki izgatottan sürgött-forgott körülöttem. A nővérem, Dóri próbálta oldani a feszültséget:
– Zsófi, nézz magadra! Gyönyörű vagy! A virágok a kerekesszékeden… mintha egy meséből léptél volna ki.
Elmosolyodtam, de belül tombolt a vihar. Vajon tényleg gyönyörű vagyok így? Vagy csak mindenki próbálja elhitetni velem?
A vendégek már gyülekeztek a parton. A nap lassan lemenőben volt, narancssárga fénybe borítva mindent. Gábor ott állt az oltárnál, tekintete csak engem keresett. Amikor meglátott, elmosolyodott – az a mosoly volt az egyetlen biztos pont az életemben.
– Készen állsz? – kérdezte Dóri halkan.
– Nem tudom – suttogtam vissza. – Félek. Mi van, ha mindenki csak sajnálni fog? Ha Gábor egyszer megbánja?
Dóri lehajolt hozzám, és a szemembe nézett:
– Gábor szeret téged. Nem a lábaidért, hanem azért, aki vagy. És ha valaki sajnálni mer, az magáról állít ki bizonyítványt.
A násznép felállt, amikor elindultam a virágokkal díszített kerekesszékemmel a homokban. Minden szem rám szegeződött. Hallottam néhány suttogást: „Szegény lány…” „Milyen bátor…” De Gábor tekintete mindent elnyomott.
Az anyakönyvvezető hangja visszhangzott a víz felett:
– Zsófia, elfogadod Gábort törvényes férjedül?
A szívem hevesen vert. Egy pillanatra visszanéztem anyámra – könnyek csillogtak a szemében. Vajon most büszke rám? Vagy még mindig csak a veszteséget látja?
– Igen – mondtam ki végül határozottan.
Gábor keze meleg volt az enyémben. Amikor rám hajolt, hogy megcsókoljon, minden félelmem elszállt. A nap utolsó sugarai aranyba vonták az arcát.
Az ünneplés alatt azonban újabb feszültség támadt. Anyám félrehívott:
– Zsófi, beszélnünk kell. Nem akarom, hogy azt hidd, nem szeretlek… de félek attól, hogy Gábor egyszer elhagy. Hogy nem fogod bírni ezt az életet.
– Anya! – fakadtam ki. – Én sem ezt választottam! De ez van! És Gábor… ő nem sajnál engem. Ő tényleg szeret!
Anyám sírva fakadt. Akkor először éreztem úgy, hogy nem csak magamat kell meggyőznöm arról, hogy így is lehet teljes életet élni – hanem őt is.
Az este végén Gábor odahúzott magához:
– Tudod, miért szeretlek? Mert minden nap újra felállsz – akkor is, ha ülve maradsz.
Nevettem és sírtam egyszerre. A Balaton csendes volt, csak néhány sirály rikoltozott a távolban.
Hazafelé menet Dóri odasúgta:
– Ma mindenki látta, milyen erős vagy. De ne feledd: nem kell mindig erősnek lenned.
Azóta is gyakran visszagondolok erre a napra. Vajon tényleg képes vagyok elfogadni magam így? Vagy csak eljátszom a bátorságot mások előtt? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet tanulni újra szeretni önmagunkat egy ilyen veszteség után?