Két család között: Egy mozaikcsalád árnyékában

– Már megint Dóra hívott? – kérdeztem Gábortól, miközben a konyhapultnál álltam, és próbáltam elrejteni remegő kezemet a kávéscsésze mögött.

Gábor csak bólintott, és a telefonját nézte. – Szüksége van rám. Tudod, hogy most nehéz időszakon megy keresztül.

A szívem összeszorult. Dóra huszonhárom éves volt, már régóta nem lakott velünk, de még mindig minden apró problémájával Gáborhoz fordult. Én pedig ott álltam, harmincnégy évesen, egy másfél éves kisfiúval a karomban, és úgy éreztem, mintha sosem lehetnék igazán első helyen a férjem életében.

Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy Gábornak van egy lánya az előző házasságából. Amikor először találkoztam Dórával, egy vasárnapi ebédnél, próbáltam kedves lenni hozzá. Ő azonban csak szúrós szemmel nézett rám, és minden szavamra gúnyos mosollyal válaszolt. Akkor még azt hittem, idővel majd elfogad. De az évek múltak, és Dóra csak egyre távolabb került tőlem.

A legrosszabb az volt, amikor megszületett Máté. Azt hittem, hogy végre lesz egy közös családunk, ahol mindenki megtalálja a helyét. De Dóra féltékenysége csak nőtt. Egyik este például, amikor Gábor későn ért haza, azt mondta:

– Dóra elromlott autóját kellett elvontatni. Nem hagyhattam ott az út szélén.

– És mi van velünk? – kérdeztem halkan. – Máté egész nap lázas volt. Egyedül voltam vele.

Gábor fáradtan nézett rám. – Tudod jól, hogy Dóra mindig is érzékeny volt. Nem akarom, hogy azt higgye, már nem fontos nekem.

Ezek a mondatok újra és újra visszhangoztak bennem. Vajon én mikor leszek fontos? Vajon Máté mikor lesz az?

Egyik este, amikor Máté végre elaludt, leültem Gábor mellé a kanapéra.

– Beszélnünk kell – kezdtem remegő hangon. – Úgy érzem, mintha mindig csak második lennék az életedben. Dóra felnőtt nő. Nekünk is szükségünk lenne rád.

Gábor sóhajtott. – Tudom, hogy nehéz neked. De Dóra az első gyerekem. Nem tudom csak úgy elengedni.

– Nem is ezt kérem – mondtam könnyeimmel küszködve. – Csak azt szeretném érezni, hogy mi is számítunk.

A beszélgetés után napokig feszült volt köztünk a légkör. Gábor próbált több időt tölteni velünk, de Dóra minden alkalommal megtalálta a módját, hogy közénk álljon: váratlanul beállított vacsorára, vagy éjfélkor hívta fel Gábort egy újabb problémával.

Egyik délután Dóra váratlanul megjelent nálunk. Máté épp játszott a nappaliban.

– Szia! – köszöntem neki óvatosan.

– Szia – felelte hidegen. – Apát keresem.

– Dolgozik még. De ha gondolod, várd meg itt.

Leült a kanapéra, és némán bámulta Mátét.

– Tudod – szólalt meg hirtelen –, apu sosem volt ilyen boldog anyával. Most meg… mintha teljesen kicserélték volna.

Nem tudtam eldönteni, hogy ez bók vagy vádaskodás-e.

– Szeretném, ha mindannyian boldogok lennénk – mondtam halkan.

Dóra felnevetett. – Az lehetetlen. Neked könnyű beszélni: tiéd lett minden.

A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Vajon tényleg így látja? Hogy én mindent elvettem tőle?

Aznap este Gábor fáradtan ült le mellém.

– Dóra azt mondta, hogy úgy érzi, elvesztette az apját – mondta csendesen.

– És én? Én nem veszítettem el semmit? – kérdeztem dühösen. – Az én családom mikor lesz teljes?

A következő hetekben egyre inkább magamba zárkóztam. Próbáltam Mátéra koncentrálni, de minden alkalommal, amikor Gábor Dórához rohant, egyre jobban fájt a szívem.

Egy este anyukámhoz mentem panaszkodni.

– Kislányom – mondta –, egy mozaikcsalád sosem könnyű. De ha nem beszéltek őszintén egymással, csak nőni fog a távolság.

Hazafelé azon gondolkodtam: vajon tényleg lehet-e boldog mozaikcsaládot építeni? Vagy örökre két világ között fogok lebegni?

Végül egy vasárnap reggel Gábor leült mellém.

– Szeretném, ha együtt találnánk megoldást – mondta halkan. – Nem akarom elveszíteni sem téged, sem Dórát.

Néztem őt, és tudtam: ez most rajtunk múlik. De vajon képesek vagyunk-e mindannyian változni? Képes vagyok-e elfogadni Dórát úgy, ahogy van? És ő képes lesz-e elfogadni engem?

Talán nincs tökéletes válasz. De azt tudom: minden nap újra kell kezdeni a harcot a szeretetért és az összetartozásért.

Vajon ti mit tennétek a helyemben? Lehet-e igazán boldog mozaikcsaládot építeni Magyarországon?