Két év házasság után: Egy válás szélén, egy albérlet szorításában – Amikor a férjem lánya beköltözött hozzánk

– Hogy gondolod ezt, Gábor? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhapultnak támaszkodtam. A kávé kihűlt a bögrémben, de nem érdekelt. – Egyszerűen csak beköltözik hozzánk Dorka? A mi kis garzonunkba?

Gábor sóhajtott, és a tekintete elkerülte az enyémet. – Nincs más lehetőség. Az anyja most költözik össze az új párjával, és Dorka nem akar velük menni. Felvették az ELTE-re, de nincs kollégiumi helye. Ideiglenesen… csak amíg találunk valamit.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy Gábornak mennyit jelent a lánya, de azt is tudtam, hogy a mi életünk eddig is tele volt kompromisszumokkal. Két éve házasodtunk össze, mindketten harmincas éveink végén járunk. Én sosem akartam gyereket, Gábornak pedig már volt egy – Dorka. Azt hittem, ez így rendben lesz.

Az első este, amikor Dorka megérkezett, minden megváltozott. A lakásban hirtelen nem volt hely semminek: a kanapén aludtam, mert Dorka elfoglalta az ágyat. A fürdőszobában hajszárító, sminkcuccok, tankönyvek mindenhol. A hűtő tele volt olyan ételekkel, amiket én sosem eszem: vegán joghurtok, chia magos pudingok. Minden reggel korán kelt, hogy beérjen az egyetemre, és minden este későn jött haza – hangosan beszélve telefonon a barátaival.

Egyik este Gábor leült mellém a kanapéra.
– Próbálj meg vele beszélgetni – mondta halkan. – Tudom, hogy nehéz neked is.
– Nekem? – csattantam fel. – Neked nem nehéz? Ez már nem az a házasság, amibe belementem!

Gábor elhallgatott. Láttam rajta a feszültséget. Ő is szenvedett, de nem tudott nemet mondani a lányának.

A következő hetekben egyre inkább idegennek éreztem magam a saját otthonomban. Dorka mindenben jelen volt: a fürdőszobában reggelente sorban álltunk, esténként nem tudtam leülni olvasni vagy filmet nézni, mert ő tanult vagy videóhívásban volt. Egyik este, amikor hazaértem a munkából, Dorka és Gábor együtt főztek vacsorát – valami egzotikus vegán ételt –, és úgy nevettek, mintha én ott sem lennék.

Aznap este sírva fakadtam a fürdőszobában. Úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját életemben. Felhívtam anyámat.
– Miért nem szóltál előre, hogy ilyen nehéz lesz egy mozaikcsaládban élni? – kérdeztem tőle kétségbeesetten.
– Mert nem lehet előre tudni – felelte csendesen. – De beszélj Gáborral őszintén. Nem élhetsz így tovább.

Másnap reggel leültem Gáborral beszélgetni.
– Ez így nem megy tovább – mondtam határozottan. – Szeretlek, de nem tudom ezt csinálni. Nem érzem magam otthon ebben a lakásban.
Gábor csak nézett rám nagy szemekkel.
– Mit akarsz? Hogy küldjem el Dorkát?
– Nem… csak… valami megoldást kell találnunk. Nem akarok elválni, de így nem bírom tovább.

Aznap este Dorka is leült mellénk.
– Hallottam, hogy veszekedtetek miattam – mondta halkan. – Ha akarjátok, keresek albérletet magamnak…
– Nem erről van szó! – vágott közbe Gábor idegesen.
– De igenis erről van szó! – mondtam ki végre hangosan azt, amit hetek óta éreztem. – Nem tudok így élni! Nem tudok minden nap alkalmazkodni valakihez, aki nem az én gyerekem!

Csend lett. Dorka felállt és bement a szobába. Gábor rám nézett.
– Sajnálom – mondta halkan.

Aznap este eldöntöttem: el kell válnunk. Nem azért, mert nem szeretem Gábort, hanem mert elveszítettem önmagam ebben az élethelyzetben. Másnap beadom a válókeresetet.

Most itt ülök egyedül a kanapén, és azon gondolkodom: vajon hibáztam? Lehet-e boldog egy mozaikcsalád ilyen körülmények között? Vagy csak én vagyok túl önző?

Mit gondoltok? Ti mit tettetek volna a helyemben?