Két hűtő, egy család – Egy anya szíve a konyhában törik össze

– Anya, beszélnünk kell – mondta Zoli, miközben a konyhaasztalnál ült, szemben velem. A hangja komoly volt, és már ebből tudtam, hogy valami nincs rendben. A konyhában még ott lebegett a vasárnapi húsleves illata, de a levegő hirtelen feszültté vált.

– Mi történt, kisfiam? – kérdeztem aggódva, miközben a kezem automatikusan a kávéscsészém után nyúlt.

– Dóri és én úgy döntöttünk, hogy veszünk egy második hűtőt a konyhába. És… innentől kezdve magunknak főzünk – mondta ki végül, mintha csak egy új szappantartót akarna venni.

Először nem is értettem. A szavak lassan csordogáltak le a tudatomig. Egy második hűtő? Maguknak főznek? Hiszen mindig együtt ettünk! Még akkor is, amikor Zoli már egyetemista volt, hazajött hétvégente, és együtt főztük a paprikás krumplit vagy a töltött káposztát. Most meg… mintha valami idegen lenne ebben a saját otthonomban.

– Miért? – kérdeztem halkan, próbálva elrejteni a remegést a hangomban.

Zoli lesütötte a szemét. – Úgy érezzük, így jobb lesz mindenkinek. Dóri is szeretne főzni, meg… néha másra vágyunk, mint amit te készítesz. Nem akarunk megbántani.

De megbántottak. Mélyen, ahogy csak egy anya tud megsértődni, amikor azt érzi: már nincs rá szükség. A konyha mindig az én birodalmam volt. Ott tanítottam Zolit főzni, ott hallgattam meg a szerelmi bánatait, ott sírtunk és nevettünk együtt. Most pedig egy második hűtővel választanak el tőlem.

Aznap este nem tudtam aludni. Forgolódtam az ágyban, és újra meg újra lejátszottam magamban a beszélgetést. Vajon túl szigorú voltam? Túl sokat vártam el tőlük? Vagy csak egyszerűen felnőttek, és ez az élet rendje?

Másnap reggel Dóri jött be a konyhába. Csendben tett-vett, elővette a saját edényeit, mintha máris minden természetes lenne. Próbáltam kedves lenni.

– Segítsek valamiben? – kérdeztem.

– Nem kell, Linda néni, köszönöm – felelte udvariasan, de éreztem a távolságot.

Aztán megérkezett az új hűtő is. Két szerelő cipelte be, Zoli irányított. Az én régi hűtőm mellett ott állt az új: fehér, csillogó, idegen. Mintha két világ ütközött volna össze ebben a kis panelkonyhában.

Az első közös vacsora után – vagyis inkább: az első külön vacsora után – minden megváltozott. Zoliék csendben ettek a nappaliban, én pedig egyedül ültem az asztalnál. Hallottam a nevetésüket, de nem hívtak át magukhoz. A szívem összeszorult.

Egyik este aztán nem bírtam tovább. Zoli épp mosogatott.

– Mondd el őszintén: ennyire rossz volt velem lakni? – kérdeztem.

Megállt egy pillanatra, majd letette a tányért.

– Nem rossz veled lakni, anya. Csak… Dóri is szeretné kipróbálni magát. És én is. Nem akarunk mindig mindent úgy csinálni, ahogy te szoktad.

– De hát én csak segíteni akartam! – fakadtam ki.

– Tudom – mondta csendesen –, de néha hagynod kellene hibázni minket is.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Hirtelen rájöttem: talán tényleg túl sokat akartam irányítani. Mindig mindent én akartam kézben tartani – még most is, amikor már felnőttek.

Azóta eltelt néhány hét. A két hűtő békésen zümmög egymás mellett. Néha Dóri áthoz egy szelet süteményt, vagy Zoli megkérdezi, hogyan kell nokedlit szaggatni. De már nem ugyanaz. A családi konyha két részre szakadt.

Minden este azon gondolkodom: vajon hol rontottam el? Lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben hagyjuk őt önállóvá válni? És vajon egyszer majd újra együtt ülünk-e le vacsorázni ebben a konyhában?

Mit gondoltok? Ti hogyan engednétek el azt, akit annyira szerettek?