Két testvér, egy élet: Amikor a pénz mindent felborít

– Nem tudom, mit csináljak, Zsófi – zokogta Dóra a telefonban. A hangja remegett, mintha minden szóval egy-egy darabot veszítene el magából. – Kivágtak a lakásból. Nincs hova mennem.

Az ablakon túl a novemberi eső verte az utcát, a villamos csikorgása mintha csak Dóra fájdalmát visszhangozta volna. A hasam már gömbölyödött, a kisfiam bármelyik nap megszülethetett. A férjem, Gábor, épp a konyhában főzte a vacsorát, miközben én a nappali sarkában ültem, és próbáltam összeszedni magam.

– Gyere hozzánk – mondtam végül. – Majd megoldjuk valahogy.

Dóra két órával később állt az ajtónkban, egyetlen bőrönddel és egy doboznyi irattal. A szemei vörösek voltak, az arca sápadt. Gábor csendben biccentett neki, de láttam rajta az aggodalmat: hogyan fogunk így boldogulni? Egy fizetésből éltünk, én már táppénzen voltam. Mégis, Dóra a húgom volt – nem hagyhattam az utcán.

Az első hetekben mindenki igyekezett alkalmazkodni. Dóra próbált nem útban lenni, segített főzni, takarítani. De esténként, amikor Gáborral kettesben maradtunk, előjöttek a feszültségek.

– Meddig lesz ez így? – kérdezte halkan Gábor. – Most születik meg a fiunk. Nem lenne jobb, ha Dóra inkább anyádhoz menne?

– Anyánk panelban lakik, alig fér el ő maga is – vágtam rá. – Dóra most teljesen padlón van. Ha most nem segítünk neki, ki fog?

Gábor sóhajtott, de nem szólt többet. Tudtam, hogy igaza is van meg nem is. Én is féltem: mi lesz velünk? Mi lesz Dórával? És mi lesz azzal a családdal, amit épp most próbálok felépíteni?

A karácsony közeledtével Dóra egyre többet dolgozott – elvállalt mindent: takarítást, gyerekfelügyeletet, még egy kis pékségben is besegített hajnalonként. De a pénz sosem volt elég. Egy este sírva omlott le mellém a kanapéra.

– Zsófi, nem bírom tovább. Úgy érzem, csak teher vagyok mindenkinek.

Átöleltem.

– Nem vagy teher. De neked is el kell hinned, hogy egyszer jobb lesz.

– És ha nem lesz? – nézett rám kétségbeesetten. – Ha sosem tudok újra talpra állni?

A szavak bennem is visszhangoztak. Mi van, ha tényleg így marad? Ha örökké nekünk kell majd segítenünk? Vajon meddig bírja ezt egy család?

A kisfiam születése után minden még nehezebb lett. Éjszakákon át sírtam csendben: fáradt voltam, kimerült és dühös is – magamra, Dórára, az egész helyzetre. Egy este anyánk is átjött; leültünk hárman az asztalhoz.

– Lányok – kezdte anya –, tudom, hogy most mindenki nehéz helyzetben van. De muszáj beszélnünk arról is, hogy meddig lehet ezt így csinálni.

Dóra lehajtotta a fejét.

– Tudom, anya. Már keresek albérletet…

– Nem erről van szó – mondtam gyorsan. – Csak… valahogy mindenkinek alkalmazkodnia kellene. Nem lehet mindig csak egyikünkön a teher.

Csend lett. Aztán anya megszólalt:

– Régen azt mondták: bajban ismerszik meg a család. De azt sosem mondták el, hogy a baj meddig tart.

Ezek után Dóra még keményebben dolgozott. Végül talált egy kis albérletet Újpesten; nem volt nagy, de végre saját lehetett újra. Amikor költözött, vegyes érzések kavarogtak bennem: büszkeség és megkönnyebbülés egyszerre.

Azóta is gyakran találkozunk – de valami megváltozott köztünk. Többé nem csak testvérek vagyunk: túlélők is lettünk együtt.

Néha azon gondolkodom: vajon hány magyar család küzd ugyanígy? Meddig lehet segíteni anélkül, hogy közben elveszítenénk önmagunkat vagy egymást?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt testvéri szeretet és önfeláldozás között?