Két Tűz Között: Egy Lány Története a Szülei Válása Után
– Már megint nálad van Emma? – csattant fel anya a telefonban, miközben én a konyhapultnak támaszkodva próbáltam elfojtani a sírást. – Hétvégén nálam kellett volna lennie!
– Anyu, kérlek, ne most… – suttogtam, miközben Emma a nappaliban játszott, és minden porcikámmal igyekeztem nem átragasztani rá a feszültséget.
– Persze, te mindig az apád pártját fogod! – vágott vissza anya, és hallottam, ahogy a háttérben koppan a cigarettásdoboz fedele. – Mindig is őt szeretted jobban.
Aztán letette. Csak álltam ott, és néztem a telefonomat. Azt hittem, a válás után végre nyugalom lesz. De nem lett. Sőt, mintha minden csak rosszabb lett volna.
Apám, Gábor, két utcával arrébb lakik. A válás után gyorsan összeköltözött egy nála tíz évvel fiatalabb nővel, Zsuzsával. Anyám, Éva, egyedül maradt a régi lakásban, ahol minden fal repedése emlékeztetett a veszekedéseikre. Gyerekkoromban is mindig közéjük szorultam: ha rossz jegyet vittem haza, anya szerint apám miatt vagyok lusta, apám szerint anyám miatt vagyok túl érzékeny. Soha nem voltam elég jó egyiküknek sem.
Most pedig Emma miatt újra kitört a háború. Már a szülőszobán is versenyeztek: ki ér oda előbb, ki hoz nagyobb plüssmacit. Azóta minden hétvége egy logisztikai rémálom: ki viheti Emmát játszótérre, ki vehet neki új ruhát, ki tölthet vele több időt. És én? Én csak próbálok túlélni.
Egyik péntek délután apám állított be váratlanul.
– Szia, kicsim! – kiáltott be az ajtón, kezében egy hatalmas csokor lufival és egy doboz csokival. – Gondoltam, elviszem Emmát fagyizni!
– De apa, ma anyánál lenne… – kezdtem volna magyarázni.
– Ugyan már! – legyintett. – Éva úgyis túl szigorú vele. Nálam legalább jól érzi magát!
Emma persze örült a lufiknak. Én meg csak álltam ott, és éreztem, ahogy újra elönt a tehetetlenség.
Este anyám hívott.
– Láttam Facebookon a képeket – kezdte gúnyosan. – Gábor már megint elvitte Emmát? Tudod, hogy nem szereti azokat a fagyikat! Megint hagytad, hogy ő döntsön mindenben!
– Anyu, kérlek… – próbáltam nyugtatni.
– Tudod mit? Jövő héten elviszem Emmát az állatkertbe! És veszek neki egy igazi pónit! Majd meglátja az apád!
A hangja remegett az indulattól. Én pedig csak ültem az ágy szélén, és azon gondolkodtam: vajon Emma mit érez ebből? Vajon ő is úgy érzi magát két tűz között, mint én gyerekkoromban?
A férjem, Tamás próbált támogatni.
– Nem kell mindent neked megoldani – mondta egyik este, miközben Emma már aludt. – Ez az ő harcuk. Neked nem kell közvetítőnek lenned.
De hogyan ne lennék? Ha nem szólok bele, akkor egymást marcangolják tovább. Ha beleállok, akkor engem hibáztatnak mindenért.
Egyik este Emma odabújt hozzám.
– Anya, miért veszekszik mindig nagyi meg papa?
A szívem összeszorult.
– Mert néha az emberek nem tudnak megbékélni egymással – suttogtam. – De téged mindketten nagyon szeretnek.
Emma csak bólintott, de láttam rajta: érzi ő is a feszültséget.
A következő hétvégén anyám tényleg elvitte Emmát az állatkertbe. Hazafelé Emma sírva jött haza: anyu összeveszett apuval telefonon, és Emma hallotta az egészet.
– Azt mondta nagyi, hogy papa soha nem volt jó apa… – zokogta Emma.
Leültem mellé az ágyra.
– Tudod, kicsim… néha a felnőttek hibáznak. Néha nem tudják kezelni az érzéseiket. De ez nem a te hibád.
Emma rám nézett könnyes szemmel.
– Akkor most haragszanak rám?
– Nem, soha! – öleltem magamhoz. – Soha nem haragszanak rád.
De magamban tudtam: valahol mégis mindent rám vetítenek ki. Az ő boldogtalanságukat is.
Egyik este Tamás leült mellém.
– El kellene mennetek pszichológushoz – mondta halkan. – Neked is jót tenne. És talán Emmának is.
Sokáig gondolkodtam ezen. Vajon tényleg szükségem van segítségre? Vagy csak túl érzékeny vagyok?
Aztán egy nap anyám és apám egyszerre jelentek meg nálunk – véletlenül ugyanabban az időpontban jöttek Emmáért. A folyosón egymásnak estek:
– Te mindig mindent elrontasz! – ordította anyám.
– Legalább én itt vagyok! – vágott vissza apám.
Emma ijedten bújt mögém.
– Elég! – kiáltottam rájuk először életemben igazán hangosan. – Nem fogjátok tönkretenni Emma gyerekkorát is!
Mindketten döbbenten néztek rám. Aztán csend lett. Apám zavartan lesütötte a szemét, anyám sírni kezdett.
Aznap este először éreztem: talán mégis van erőm változtatni. Talán nem kell örökké két tűz között élnem.
De vajon tényleg képes vagyok lezárni ezt a háborút? Vagy örökre magammal cipelem majd a szüleim harcát?
Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet békét teremteni egy ilyen családban?