Két tűz között – Egy magyar család árnyékában

– Már megint késel, Anna! – csattant fel anyám, miközben az előszobában toporgott, kezében egy rózsaszín babatakaróval. – Tudod, hogy Emmának most kellene ennie! Miért nem vagy képes időben érkezni?

A szívem összeszorult. Megint. Mintha minden lépésem, minden döntésem csak újabb bizonyíték lenne arra, hogy valamit rosszul csinálok. Apám, Tamás, a konyhából kiabált vissza:

– Hagyd már békén Annát, Magdi! Nem csoda, hogy így viselkedik, ha egész életében csak kritizáltad!

Anyám szeme villant. – Persze, mert te mindig mindent jobban tudsz! Ha rajtad múlt volna, Anna már rég elzüllött volna!

A két hang egymásnak feszült, mint annyiszor gyerekkoromban. Csak most már nem én vagyok az egyetlen tét – itt van Emma is, a kislányom. Két éves múlt, és már most érzi a feszültséget. Néha azt hiszem, jobban megérzi, mint én valaha.

A szüleim két éve váltak el hivatalosan. Azt hittem, ezzel véget ér a háborúskodás. De nem így lett. A válás csak új frontokat nyitott: kihez tartozom jobban? Ki a jobb nagyszülő? Ki tud többet adni Emmának? És mindeközben én csak egyre fáradtabb lettem.

Az első karácsony Emmával maga volt a rémálom. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy náluk legyen az ünnep. Apám viszont kijelentette, hogy ő is jogot formál az unokájára. Végül két karácsonyt tartottunk – egyet délelőtt anyáméknál, egyet este apámnál. Emma sírt az autóban, én pedig a könnyeimet nyeltem.

– Anna, te mindig mindenkinek meg akarsz felelni – mondta egyszer apám, amikor egy vasárnapi ebéd után kettesben maradtunk. – De magadra mikor gondolsz?

Nem tudtam válaszolni. Talán soha nem gondoltam magamra igazán. Mindig csak arra figyeltem, hogy ne legyen veszekedés miattam.

Anyám gyakran mondogatja: – Ha apád nem lett volna ilyen önző, most minden más lenne! Nézd csak meg Emmát: mennyire érzékeny! Ez biztosan tőle örökölte.

Apám sem marad adós: – Magdi mindig mindent túldramatizál. Te is túl sokat aggódsz! Emma is emiatt lesz ilyen szorongó.

Mintha Emma csak egy újabb csatatér lenne számukra. A játszótéren is versengenek: ki tud jobb játékot venni neki? Ki tud több mesét olvasni? Ki tudja jobban elaltatni? Emma néha rám néz nagy barna szemeivel, és mintha azt kérdezné: „Anya, miért ilyen nehéz minden?”

A férjem, Gábor próbál támogatni, de ő is belefáradt már a folyamatos családi huzavonába. Egyik este leült mellém a kanapéra.

– Anna, nem lehetne egyszerűen nemet mondani nekik? Megmondani, hogy mostantól mi döntünk?

– Próbáltam már – sóhajtottam. – De mindig bűntudatom van utána. Mintha cserbenhagynám valamelyiküket.

Gábor átölelt. – De ha így folytatod, magadat hagyod cserben.

Ezek a szavak napokig visszhangoztak bennem. Vajon tényleg így van? Vajon tényleg én vagyok az oka annak, hogy még mindig háborúznak? Vagy csak eszköz vagyok a saját játszmáikban?

Egyik délután anyám váratlanul beállított hozzánk egy új babakocsival.

– Nézd csak, Annácska! Ez sokkal jobb, mint amit apád vett! Ebben legalább nem fog megfázni Emma!

Emma éppen játszott a szőnyegen. Felnézett rám, majd anyámra. Éreztem magamon Gábor tekintetét is.

– Köszönöm, anya – mondtam halkan –, de Emma szereti a régi babakocsit is.

Anyám arca elkomorult. – Persze… ha neked ez jó…

Másnap apám hívott fel.

– Hallottam, anyád vett egy új babakocsit. Csak azért mondom, hogy az enyém legalább magyar gyártmány volt! Nem valami kínai vacak!

A fejem zsongott. Úgy éreztem magam, mint egy labda két ütő között.

Az óvodai beiratkozáskor is kitört a vihar. Anyám szerint csakis a belvárosi óvoda jöhet szóba – „ott legalább rendes gyerekek vannak!” Apám szerint viszont „az túl snassz”, inkább vidékre kéne járnia Emmának – „ott még van igazi gyerekkor!”

Végül én döntöttem: Emma abba az óvodába ment, ahol én is jártam gyerekként. Egyikük sem volt elégedett.

Egy este Emma lázasan sírt az ágyában. Ott ültem mellette, simogattam a homlokát. Anyám hívott telefonon: „Adj neki kamillateát!” Apám üzent Messengeren: „Ne adj neki semmit! Csak pihenjen!”

Éreztem, ahogy lassan elfogy belőlem az erő. Vajon valaha véget ér ez a harc? Vajon képes leszek-e úgy szeretni Emmát, hogy ne adjam tovább ezt a mérgező örökséget?

Most itt ülök az ablak előtt, nézem Emmát aludni. Az arca békés – mintha semmi sem zavarná. Vajon neki sikerül majd másképp felnőnie? Vajon képes leszek megtörni ezt a láncot?

Mit gondoltok: lehet-e igazán szabadulni a családi múlt árnyékaitól? Ti hogyan birkóztatok meg hasonló helyzetekkel?