Két unoka, két szív – Egy anya vallomása a családi megosztottságról
– Nem tudom, hogy képes leszek-e valaha is úgy szeretni őt, mint a saját véremet – suttogtam magam elé, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a kávéscsésze felett. A nappaliból gyereknevetés szűrődött át, de én csak a szívemben tátongó űrt éreztem.
– Anya, kérlek, próbáld megérteni – mondta Gergő, a fiam, miközben az ajtófélfának támaszkodott. – Zsófi is a családunk része. Ő is a lányom.
Felnéztem rá, és hirtelen harag öntött el. – De nem az én unokám! – csattantam fel. – Te is tudod, hogy nem az!
Gergő arca elkomorult. – Ez nem ilyen egyszerű. Szeretem őket. Mindkettőjüket. És azt akarom, hogy te is szeresd őket.
A szavak ott maradtak köztünk, mint valami láthatatlan fal. Gergő már régóta nem az a kisfiú volt, akit én neveltem fel Újpest panelrengetegében, hanem egy férfi, aki saját döntéseket hozott – még akkor is, ha azok nekem fájtak.
Az egész akkor kezdődött, amikor Gergő bemutatta nekünk Katát. Egyedülálló anya volt, egy négyéves kislánnyal, Zsófival. Az első találkozáskor már éreztem: valami megváltozott. Kata kedves volt, de mindig ott bujkált benne valami távolságtartás. Zsófi pedig… nos, Zsófi sosem hívott engem nagymamának. Csak „Marika néni” voltam neki.
Amikor megszületett Levente, az első közös unokám, azt hittem, minden helyreáll majd. De nem így lett. Kata ragaszkodott hozzá, hogy Zsófit is ugyanúgy kezeljük, mint Leventét. Karácsonykor ugyanannyi ajándékot kellett venni mindkettőjüknek, húsvétkor ugyanannyi csokit kellett elrejteni a kertben. De én… én csak Leventében láttam magamat visszaköszönni: az orrát, a szemét, a makacsságát.
Egyik vasárnap délután Gergőék nálunk ebédeltek. Az asztalnál ülve Zsófi halkan kérdezte:
– Marika néni, miért nem szeretsz engem úgy, mint Leventét?
A villám megállt a kezemben. Kata rám nézett, Gergő arca feszült lett. Próbáltam valamit mondani, de csak annyi jött ki:
– Én… én szeretlek téged is.
De mindannyian tudtuk, hogy ez nem igaz.
Azóta minden találkozás kínossá vált. Kata egyre ritkábban hívott át minket, Gergő pedig egyre többször maradt csendben a telefonban. A barátnőim szerint túl szigorú vagyok magamhoz – vagy éppen hozzájuk. „A mai világban már természetesek az ilyen családok” – mondta egyszer Ilonka néni a piacról. De én nem tudtam elengedni azt az érzést: mintha valaki elvette volna tőlem a fiamat.
Egy este Gergő felhívott.
– Anya, beszélnünk kell. Nem akarom, hogy így menjen tovább.
– Én sem – válaszoltam halkan.
– Akkor kérlek… próbáld megérteni Katát és Zsófit is. Ők most már hozzám tartoznak. Ha őket bántod… engem is bántasz.
Sokáig ültem a sötétben utána. Vajon tényleg én vagyok az oka mindennek? Vagy csak túl nehéz elfogadni azt, amit nem én választottam?
A következő hétvégén Levente születésnapját ünnepeltük náluk. Zsófi odajött hozzám egy rajzzal: ő és Levente kézen fogva állnak rajta, mellettük én mosolygok.
– Ezt neked rajzoltam – mondta halkan.
A szívem összeszorult. Megsimogattam a fejét.
– Köszönöm, Zsófi.
Talán most először éreztem valami melegséget iránta. De még mindig ott volt bennem a félelem: ha teljesen elfogadom őt, vajon nem árulom-e el ezzel a saját véremet? Vagy épp ellenkezőleg: ha továbbra is elutasítom őt, nem vesztem-e el örökre a fiamat?
Most itt ülök újra a konyhában, és csak egy kérdés jár a fejemben: Vajon képes vagyok-e megtanulni igazán szeretni azt is, aki nem tőlem származik? És ha igen… vajon még nem késő ehhez?