Könnyek a fiam esküvőjén: Egy anya szíve lassan megnyílik

– Nem hiszem el, hogy tényleg megtörténik – suttogtam magam elé, miközben a templom padsorában ültem. A kezem remegett, ahogy a zsebkendőmet gyűrögettem. Mindenki rám nézett, amikor eleredtek a könnyeim, de senki sem tudta, hogy ezek nem a boldogság könnyei voltak. A fiam, Gergő, ott állt az oltár előtt, és várta, hogy megérkezzen az a nő, akit én sosem tudtam igazán elfogadni: Réka.

– Anya, kérlek… – hajolt hozzám halkan a nővérem, Ágnes. – Ne most csináld ezt.

– Nem csinálok semmit – ráztam meg a fejem. – Csak… nem így képzeltem el.

A gondolataim visszarepítettek azokra az estékre, amikor Gergő még otthon lakott. Minden vasárnap együtt vacsoráztunk, beszélgettünk az életről, tervekről. Aztán egyszer csak bejelentette: „Anya, van valaki az életemben.” Akkor még örültem. De amikor először bemutatta Rékát, valami bennem megfeszült. Nem tudtam pontosan megfogalmazni miért – talán mert más volt, mint amit vártam. Hangosabb volt, mint mi. Nem szerette a hagyományos magyar ételeket. És amikor szóba került az unokák kérdése, csak nevetett: „Majd egyszer!”

A családi ebédeken mindig feszültség volt. Édesapám egyszer félrehívott: – Kati, ne légy ilyen szigorú! A fiad boldog vele.

– De mi lesz velünk? – kérdeztem vissza. – Mi lesz a családdal? Ha nem tartja tiszteletben a hagyományainkat?

A válasz sosem érkezett meg igazán. Az esküvő napján mindenki mosolygott, csak én ültem ott összeszorult szívvel. A templomi orgona megszólalt, Réka belépett hófehér ruhában. Gergő arca felragyogott. Én pedig csak arra tudtam gondolni: „Miért nem tudok örülni?”

Az ünnepi vacsoránál mellém ült Réka édesanyja, Ilona néni. Kedvesen rám mosolygott.

– Kati drága, milyen gyönyörű ez a nap! Ugye milyen boldogok együtt?

– Igen… – válaszoltam halkan.

– Tudom, hogy nehéz elengedni egy gyereket – folytatta csendesen. – Nekem is csak egy lányom van. De hidd el, Réka szereti Gergőt.

Nem válaszoltam. Csak bámultam a tányéromat. A beszédek alatt Gergő felállt:

– Szeretném megköszönni mindkét családnak, hogy itt lehetünk ma együtt. Különösen anyának… – rám nézett – …aki mindig mellettem állt.

A szívem összeszorult. Vajon tényleg mindig mellette álltam? Vagy csak akkor, amikor azt tette, amit én akartam?

Az este folyamán Réka odajött hozzám.

– Kati néni… – kezdte félénken. – Tudom, hogy nem volt könnyű velem. Néha én is nehezen találom a helyem ebben a családban. De szeretném, ha tudná: Gergő boldogsága nekem is mindennél fontosabb.

Először néztem igazán a szemébe. Láttam benne az őszinteséget és a félelmet is.

– Réka… én csak azt akarom, hogy a fiam boldog legyen – mondtam végül remegő hangon.

– Akkor talán kezdhetnénk tiszta lappal? – kérdezte halkan.

Bólintottam. Az este további részében figyeltem őket: ahogy táncoltak, nevettek, egymásra néztek. Lassan rájöttem: talán nem az számít, hogy Réka mennyire más, mint amit elképzeltem. Hanem az, hogy Gergő mellett önmaga lehet.

Hazafelé menet Ágnes odasúgta:

– Ugye látod már te is? A fiam boldogabb most, mint valaha.

Otthon egyedül ültem le az ágy szélére. Eszembe jutott anyám arca is: ő sem fogadta el soha teljesen az én választásomat. Vajon most én is ugyanazt csinálom?

A könnyeim már nem fájdalomból folytak, hanem valami új felismerésből.

Lehet-e tanulni elfogadást? Vagy csak akkor értjük meg igazán egymást, ha elengedjük a saját elképzeléseinket? Vajon hányan ülnek most otthon Magyarországon ugyanilyen érzésekkel? Várom a gondolataitokat…