Könnyek az esküvőn: Egy anya csalódásának története
– Ne csináld ezt, Gergő! – suttogtam remegő hangon, miközben a templom padsorai között ültem, és néztem, ahogy a fiam az oltár felé lépdel Annával. A kezem ökölbe szorult az ölemben, a szívem pedig úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Mindenki rám nézett, amikor eleredtek a könnyeim, de senki sem tudta, hogy ezek nem boldogságkönnyek voltak.
Az egész ott kezdődött, amikor Gergő először mutatta be Annát. Egy szürke novemberi délután volt, és én már az első pillanatban éreztem: valami nincs rendben. Anna túl harsány volt, túl magabiztos – mintha mindenáron bizonyítani akarna valamit. Az asztalnál ülve próbáltam kedves lenni, de a szavaim mögött ott bujkált az aggodalom.
– És mivel foglalkozol, Anna? – kérdeztem udvariasan.
– Most épp keresem önmagam – felelte nevetve. – De dolgoztam már kávézóban, butikban is.
Gergő csak mosolygott rá, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Én viszont tudtam: a fiamnak stabilitás kellene, valaki, aki mellett biztonságban érezheti magát. Nem egy örök keresőt.
Az évek során egyre többször vitatkoztunk Gergővel. Próbáltam óvatosan terelgetni, de ő mindig ugyanazzal válaszolt:
– Anya, én szeretem Annát. Miért nem tudod elfogadni?
Nem értette meg, hogy én csak jót akarok neki. Hogy minden anyai ösztönöm azt súgta: ebből baj lesz. A férjem, Laci is próbált békíteni:
– Hagyd már, Zsuzsa! Felnőtt ember. Hadd döntsön!
De én nem tudtam elengedni. Minden egyes veszekedés után órákig sírtam a fürdőszobában. A barátnőim azt mondták, engedjem el, ne szóljak bele. De hogyan tehettem volna? Hiszen ő a fiam!
Az esküvő napján mindenki boldognak tűnt – kivéve engem. A vendégek nevetgéltek, Anna szülei büszkén feszítettek a fotókon. Én viszont csak ültem ott, és néztem Gergőt: vajon látja-e rajtam a kétségbeesést? Vajon észreveszi-e, hogy az anyja szíve darabokra hullik?
A lagzi alatt odajött hozzám Anna.
– Zsuzsa néni, remélem, nem haragszik rám – mondta halkan.
– Nem haragszom – hazudtam. – Csak aggódom Gergőért.
– Én szeretem őt – felelte határozottan.
De én nem hittem neki.
Az első évben még próbáltam közeledni hozzájuk. Meghívtam őket vasárnapi ebédre, vittem nekik süteményt. De Anna mindig talált kifogást: dolgozik, fáradt, programja van. Gergő egyre ritkábban hívott fel. Aztán jött a hír: költöznek. Egy kis albérletbe Zuglóban.
– Miért nem maradtok közelebb? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Anyu, nekünk is kell saját élet – mondta Gergő türelmetlenül.
Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját családomban. Laci próbált vigasztalni:
– Majd visszatalálnak hozzánk. Most ilyenek a fiatalok.
De én tudtam: valami végleg megváltozott.
Aztán egy nap Gergő felhívott.
– Anya… beszélnünk kell.
A hangja fáradt volt és megtört. Amikor átjött hozzánk, csak ült az asztalnál és bámult maga elé.
– Anna elköltözött – mondta végül halkan.
– Mi történt? – kérdeztem aggódva.
– Nem tudom… azt mondta, már nem boldog velem.
Nem mondtam ki hangosan azt a gondolatot, ami bennem motoszkált: „Megmondtam.” Csak átöleltem őt és sírtunk mindketten.
A következő hónapokban próbáltam segíteni neki talpra állni. Újra gyakran járt hozzánk vacsorára, együtt néztük a régi családi fotókat. Már-már kezdtem reménykedni: talán most visszakapom a fiamat.
Aztán megjelent Lilla.
Egy baráti összejövetelen találkoztak, és Gergő szinte egyik napról a másikra újra szerelmes lett. Lilla teljesen más volt, mint Anna: csendesebb, visszahúzódóbb – de valami mégis zavart benne. Talán az, hogy túl gyorsan beférkőzött Gergő életébe. Hamarosan már együtt is laktak.
Próbáltam nyitott lenni felé is, de Lilla mindig tartotta a három lépés távolságot. Egy alkalommal véletlenül meghallottam egy beszélgetést közte és Gergő között:
– Anyád sosem fog engem elfogadni – mondta Lilla keserűen.
– Dehogyisnem… csak idő kell neki – próbálta nyugtatni Gergő.
– Nem akarok mindig megfelelni neki!
A szívem összeszorult. Vajon tényleg ilyen vagyok? Tényleg mindenkit eltaszítok magamtól?
Azóta is gyakran gondolkodom ezen. Néha úgy érzem, mindent rosszul csináltam: túlságosan féltettem Gergőt, túl sokat vártam el tőle és azoktól is, akiket szeretett. Máskor viszont azt érzem: csak egy anya vagyok, aki jót akar a fiának.
Most itt ülök a nappaliban egyedül, és nézem a régi családi fotókat. Gergő ritkábban látogat meg minket; Lilla sosem jön vele. A családunk darabokra hullott – és nem tudom, hogyan lehetne újra összerakni.
Vajon tényleg én vagyok a hibás? Vagy csak az élet ilyen kegyetlen néha? Ti mit tennétek az én helyemben?