Köszönet, amit nem vártam – Egy anyós vallomása

– Éva néni, kérem, ne menjen el! – Zsuzsa hangja remegett, ahogy a takaró alól rám nézett. Az ablakon túl szürke volt az ég, a hó lassan olvadt a gangon. A konyhából hallatszott a teavíz sistergése. Egy pillanatra megálltam az ajtóban, a kezem remegett a kilincsen.

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer így találom magam: egyedül a menyemmel, akit a fiam, Gábor elhagyott. Gábor mindig is makacs volt, de azt hittem, legalább a családját nem hagyja cserben. Amikor Zsuzsa beteg lett – egy alattomos autoimmun betegség döntötte le a lábáról –, Gábor először csak későn járt haza, aztán egyre többször maradt el éjszakára is. Végül egyik este csak annyit mondott: „Anya, én ezt nem bírom tovább.” És elment.

Ott maradtam Zsuzsával és az unokámmal, Pannival. Az első hetekben csak a kötelesség vitt előre. Nem szerettem Zsuzsát – legalábbis ezt hittem. Mindig úgy éreztem, elvette tőlem a fiamat. Most viszont ott feküdt kiszolgáltatottan, és rám volt utalva mindenben: etetésben, fürdetésben, még abban is, hogy megfésüljem a haját.

Egyik este, amikor Panni már aludt, Zsuzsa halkan megszólalt:

– Éva néni… tudom, hogy nem ezt akarta. Hogy nem így képzelte el az életét. De én… nagyon hálás vagyok magának.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem az ágy szélén és néztem a kezemet. Hála? Tőle? Hiszen én csak teszem, amit kell. Nem vagyok jó ember. Sokszor haragszom rá is, Gáborra is. Néha még Pannira is, amikor sír éjszaka.

Másnap reggel Zsuzsa újra szóba hozta:

– Sosem gondoltam volna, hogy valaki ennyire törődik velem. Maga többet tett értem, mint bárki más az életemben.

A szívem összeszorult. Eszembe jutottak anyám szavai: „Az élet néha ott ad vissza valamit, ahol nem is számítasz rá.” De mit kezdjek ezzel a hálával? Hogyan fogadjam el úgy, hogy közben még mindig haragszom Gáborra? Hogy néha legszívesebben mindent otthagynék?

A faluban persze mindenki tudja, mi történt. A boltban suttognak mögöttem: „Látod, Éva még mindig ott van a menyénél… Hát ilyen az anyai szeretet?” De én nem érzem magam hősnek. Inkább bűntudatom van – talán én rontottam el valamit Gábor nevelésében? Talán én vagyok az oka annak is, hogy most Zsuzsa így fekszik?

Egyik délután Panni odajött hozzám:

– Mama, te most már az én anyukám is vagy?

Elakadt a lélegzetem. Mit mondjak egy ötévesnek? Hogy az apja elment? Hogy az anyja beteg? Csak megsimogattam a fejét:

– Én mindig itt leszek veled.

Aznap este Zsuzsa sírt. Halkan, hogy Panni ne hallja.

– Éva néni… ha velem történik valami… vigyáz majd Pannira?

– Ne beszélj butaságokat! – vágtam rá túl gyorsan. De ő csak nézett rám könnyes szemmel.

– Maga jó ember. Tudom, hogy nem könnyű velem… de maga tényleg jó ember.

Aznap éjjel sokáig forgolódtam. Vajon tényleg jó ember vagyok? Vagy csak sodródom az eseményekkel? Miért érzem magam ennyire elveszettnek ebben az egészben?

A napok teltek. Zsuzsa állapota hol jobb lett, hol rosszabb. Egyik reggel azonban már alig tudott beszélni. Orvost hívtam hozzá – azt mondta, nincs mit tenni, csak várni lehet.

Az utolsó közös esténk volt talán a legnehezebb.

– Éva néni… köszönöm – suttogta Zsuzsa. – Ha újra kezdhetném… mindent másképp csinálnék. De azt sosem felejtem el, amit maga tett értem.

Csak ültem mellette és fogtam a kezét.

Másnap reggel már nem ébredt fel.

A temetésen ott álltam Panni mellett. Gábor is megjelent – sápadtan, szemlesütve. Nem szólt hozzám egy szót sem. Panni hozzám bújt.

Most itt ülök a konyhában, egyedül. Panni alszik a szobában. Nézem a régi családi fotókat: Gábor gyerekként mosolyog rajtuk, Zsuzsa fiatalon nevet mellette. Vajon hol rontottuk el? Miért kellett ennek így történnie?

Azt hiszem, most már értem: néha azok adnak hálát nekünk, akiktől legkevésbé várjuk – és talán éppen ez segít megbocsátani magunknak is.

De vajon képes vagyok-e elfogadni ezt a szeretetet? És ti mit tennétek a helyemben?