Lusta vagyok, mert kényelmet választottam? – Egy magyar nő harca az előítéletekkel

– Már megint mit rendeltél, Zsófi? – harsant fel anyám hangja a nappaliból, ahogy a futár becsukta mögöttem az ajtót. A doboz még a kezemben volt, a szívem hevesen vert. Tudtam, hogy most jön a magyarázkodás.

– Egy robotporszívó – feleltem halkan, mintha bűnt követtem volna el. – Megvettem végre, amit hónapok óta nézegetek.

Anyám arca elkomorult. – Lusta vagy, kislányom. Régen mi mindent kézzel csináltunk. Most meg már egy porszívót sem tudsz tologatni?

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy hideg zuhany. Hónapokig számolgattam minden forintot, lemondtam a kávékról a munkahelyi büfében, nem vettem új ruhát, csak hogy végre legyen egy olyan gépem, ami segít nekem. Egyedül élek, dolgozom reggeltől estig egy könyvelőirodában Zuglóban. Mire hazaérek, már csak arra vágyom, hogy ne kelljen még órákat takarítással töltenem.

De ezt senki sem értette meg. A barátnőim közül is sokan csak legyintettek: – Minek neked ilyen drága cucc? Jó az olcsó is! – mondta Réka, amikor először meséltem neki a tervemről. De én tudtam, hogy az olcsó gépek hamar tönkremennek. Láttam már ilyet anyámnál is: három havonta új vasalót vett a piacon, mert mindig elromlottak.

A családi ebédeken mindig én voltam a „lusta lány”, aki nem tud főzni rendesen, aki inkább rendel pizzát, mint hogy órákig álljon a tűzhely mellett. De senki sem kérdezte meg tőlem, miért döntök így. Senki sem látta azt a fáradtságot, amit minden nap cipelek magammal.

Egyik este, amikor végre beüzemeltem a robotporszívót, leültem a kanapéra és néztem, ahogy csendben dolgozik helyettem. Elöntött valami furcsa érzés: egyszerre voltam büszke és bűntudatos. Vajon tényleg lusta vagyok? Vagy csak szeretném megkönnyíteni az életemet?

Másnap reggel anyám felhívott. – Na és? Megérte az a vacak? – kérdezte gúnyosan.

– Igen, anya. Tegnap este végre volt időm olvasni egy fejezetet a könyvemből. Nem kellett porszívóznom.

– Régen mi is dolgoztunk egész nap, mégis rend volt otthon! – vágott vissza.

– De anya, te nem voltál egyedül. Ott volt nagyi is, segített neked. Nekem nincs segítségem.

Csend lett a vonalban. Talán először gondolt bele igazán abba, milyen lehet egyedül mindent csinálni.

A munkahelyemen sem volt könnyebb. Amikor elmeséltem kolléganőmnek, Katának, hogy mennyit spóroltam rá, csak annyit mondott: – Én inkább veszek valami szép ruhát abból a pénzből. Minek gépekre költeni?

De nekem fontosabb volt az időm. Az időm, amit magamra fordíthatok végre.

Egyik este váratlanul beállított hozzám az öcsém, Gergő. Leültünk teázni.

– Hallottam anyától, hogy vettél valami menő porszívót – kezdte vigyorogva.

– Igen – sóhajtottam –, de úgy érzem, mindenki csak lenéz emiatt.

Gergő vállat vont. – Szerintem tök jó ötlet volt. Én is vennék ilyet, ha lenne rá pénzem. Ne törődj velük! Az időd többet ér.

Ez volt az első alkalom, hogy valaki igazán mellém állt ebben az ügyben.

Ahogy teltek a hetek, egyre bátrabb lettem. Nem szégyelltem többé azt mondani: igenis fontos nekem a kényelem és az időmegtakarítás. Nem akarok minden este hullafáradtan beesni az ágyba úgy, hogy semmi örömöm nem marad az életben.

A családi vasárnapokon továbbra is kaptam beszólásokat:

– Zsófi már biztosan nem tudna sepregetni! – nevetett nagybátyám.

De most már csak mosolyogtam. Mert tudtam: nem vagyok lusta. Egyszerűen csak másképp gondolkodom.

Egyik nap Réka is átjött hozzám. Amíg beszélgettünk, a robotporszívó csendben dolgozott mellettünk.

– Azért ez tényleg kényelmes – ismerte el végül félhangosan.

– Látod? – kérdeztem mosolyogva.

Most már nem szégyellem magam azért, mert kényelmet választottam. Inkább büszke vagyok arra, hogy kiálltam magamért és a döntéseimért.

De vajon mikor fogja elfogadni a magyar társadalom azt, hogy nem lustaság kényelmet választani? Hányan érzik még magukat bűnösnek azért, mert szeretnének könnyebben élni? Ti mit gondoltok erről?