„Már nincs rám szükséged, kislányom?” – Egy anya vallomása a csendes magányról

– Anya, most nincs erre kapacitásom! – Dóra hangja keményen csattant a telefonban, mintha egy ajtót csapott volna be előttem. A konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a bögrém körül. Az ablakon túl szürke volt az ég, a kertben már csak néhány sárga falevél kapaszkodott az ágakba. A torkomban gombóc nőtt, de nem szóltam vissza. Csak ültem ott, és hallgattam a csendet.

Mindig is Dóra volt az életem középpontja. Egyedül neveltem fel, miután az apja elment, amikor még csak hároméves volt. Akkor megfogadtam magamban: én soha nem hagyom magára. Amikor beteg lett, éjszakákon át virrasztottam mellette, a homlokát törölgettem. Óvodai farsangra én varrtam a pillangójelmezét, és amikor sírva jött haza az iskolából, mert csúfolták a szemüvege miatt, én sütöttem neki csokis muffint, hogy jobb kedvre derüljön.

Aztán felnőtt. Elköltözött Budapestre egy kis albérletbe, de minden hétvégén hazajött. Amikor megismerkedett Gáborral, aggódtam érte – túl gyorsnak tűnt minden –, de nem szóltam bele. Mindig azt mondtam magamnak: hagyni kell élni. Amikor megszületett az első unokám, Marci, Dóra szinte naponta hívott: „Anya, tudnál jönni? Olyan fáradt vagyok.” Én mentem. Főztem rájuk, pelenkáztam Marcit, sétáltattam a babakocsit a parkban. Később megszületett Zsófi is. Akkor már kétfelé szakadtam: reggel Dóránál segítettem, délután otthon próbáltam rendet tartani.

Az évek teltek. Néha fáradt voltam, de sosem panaszkodtam. Szerettem azt hinni, hogy szükség van rám. Hogy Dóra számít rám. Hogy fontos vagyok.

Aztán tavaly ősszel minden megváltozott. Egy reggel alig bírtam felkelni az ágyból. A fejem zúgott, a lábam remegett. Az orvos azt mondta: magas vérnyomás, szívprobléma – pihenjek többet. Próbáltam elmagyarázni Dórának: „Kicsim, most egy ideig nem tudok annyit segíteni.” Ő csak bólintott a telefonban: „Persze anya, értem.”

De aztán egy hét múlva már ő hívott: „Anya, Marci beteg lett, nem tudnál mégis jönni?” Próbáltam nemet mondani, de a hangja olyan fáradt volt… Elmentem. Aztán újra és újra mentem. Minden alkalommal egyre nehezebben bírtam.

Végül egy este összeestem otthon. A szomszéd néni talált rám reggel, ő hívta ki a mentőket. Kórházba kerültem pár napra. Dóra egyszer jött be hozzám – sietett, a gyerekekre hivatkozott. Amikor hazaengedtek, azt hittem, most majd ő fog segíteni nekem.

De nem így lett.

Egy hét telt el úgy, hogy csak üzenetet kaptam tőle: „Anya, most nagyon sok a dolgom.” Aztán amikor végre felhívtam – remegő hangon kértem tőle egy kis segítséget –, akkor mondta ki azt a mondatot: „Anya, most nincs erre kapacitásom.”

Azóta minden nap ugyanaz: ülök a konyhában, nézem az üres udvart. Néha hallom a szomszéd gyerekek nevetését – eszembe jut Marci és Zsófi kacagása. Hiányoznak. Hiányzik Dóra is – még akkor is, ha haragszom rá.

A múlt héten próbáltam beszélni vele erről. Felhívtam:
– Kicsim… tudod, hogy mostanában nehezebb nekem minden…
– Anya – vágott közbe türelmetlenül –, én is fáradt vagyok! Nem tudok mindent megoldani! Nekem is családom van!
– Tudom… csak… néha jó lenne egy kis társaság…
– Majd ha lesz időm – mondta gyorsan –, most mennem kell.

Letette.

Azóta csak üzeneteket váltunk: „Jól vagy?” „Igen.” „Majd jövő héten hívlak.” De nem hív.

A barátnőm, Ilona néni szerint túl sokat adtam fel magamból Dóráért. Hogy talán ezért nem tanulta meg értékelni azt, amit kapott. De hát mit tehettem volna? Egyedül voltunk egymásnak annyi éven át.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg csak addig kellettem neki, amíg erős voltam? Hogy most már csak teher vagyok? Vagy egyszer majd ráébred arra, mennyire hiányzik neki az anyja?

Talán túl sokat vártam el tőle? Vagy csak az élet ilyen kegyetlenül igazságtalan?

Ti mit gondoltok? Meddig kell egy anyának mindent odaadnia? És mikor jön el az a pillanat, amikor már neki is járna egy kis törődés?