„Még mindig alszol? Ideje reggelit csinálni Misinek – az anyja hívott”: Egy anya árnyékában élni – Vajon érdemes?
„Ellie, még mindig alszol? Ideje reggelit csinálni Misinek – az anyja hívott.” A telefonom rezgése szinte belerázott a párnába. Az üzenet ott villogott a kijelzőn: „Kérlek, keltsd fel Misit, és csinálj neki valami finomat. Ne felejtsd el, hogy fontos napja van!” – írta Marika néni, Misi anyja. Egy pillanatra elöntött a düh és a tehetetlenség. Hogy jutottam idáig? Hogy lehet, hogy egy harmincéves férfi anyja engem utasítgat hajnalban?
Misi mellett feküdtem, ő békésen szuszogott, mintha semmi sem zavarná. Én viszont már napok óta alig aludtam. Az első hónapokban minden olyan könnyűnek tűnt. Egy közös barát születésnapján találkoztunk, ahol Misi azonnal levett a lábamról a humorával. „Te vagy az első lány, akivel tényleg jókat tudok beszélgetni” – mondta akkor, és én elhittem neki. Az első randik izgalma, az éjszakai séták a Margitszigeten, a közös lángosozás a piacon… minden olyan varázslatos volt.
Aztán ahogy telt az idő, egyre többször bukkant fel Marika néni. Először csak telefonon hívogatta Misit, aztán már engem is. „Ellie drágám, Misi szereti a rántottát kolbásszal, ugye tudod?” vagy „Ne felejtsd el kivasalni az ingét holnapra!” – ezek lettek a mindennapjaim. Próbáltam kedves maradni, hiszen tudtam, mennyire fontos Misinek az anyja. De egy idő után úgy éreztem magam, mint egy beosztott egy családi vállalkozásban.
Egyik este, amikor Misi későn ért haza a munkából, leültem vele beszélgetni.
– Misi, szerinted normális ez? Hogy anyukád engem hívogat egész nap? – kérdeztem óvatosan.
– Jaj Ellie, ne vedd magadra! Anyu csak aggódik értem. Tudod, mindig is ilyen volt – legyintett.
– De én nem vagyok a házvezetőnőtök! – csattantam fel akaratlanul is.
Misi csak vállat vont, és bekapcsolta a tévét. Akkor éreztem először igazán: lehet, hogy sosem leszek elég fontos neki.
Az igazi törés akkor jött el, amikor Misi megkérdezte: „Nem költöznél hozzám? Anyu is örülne neki.” Először azt hittem, viccel. De nem. Komolyan gondolta. Azt mondta, így könnyebb lenne minden – főleg neki. És persze Marika néninek is.
Az első hét még elment valahogy. Próbáltam alkalmazkodni: főztem, mostam, takarítottam. De Marika néni mindenbe beleszólt. „Ellie, nem így kell hajtogatni a törölközőt!” vagy „A húslevest legalább három órán át kell főzni!” Egy este már sírva fakadtam a fürdőszobában.
A barátnőim próbáltak vigasztalni.
– Miért hagyod ezt? – kérdezte Zsófi.
– Mert szeretem Misit… – suttogtam.
– De ő szeret téged eléggé ahhoz, hogy kiálljon érted? – vágott vissza Zsófi.
Ez a kérdés napokig kísértett. Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy béranya egy családi szappanoperában. Misi sosem állt ki mellettem igazán. Ha szóvá tettem valamit, csak annyit mondott: „Anyu már csak ilyen.”
Egy vasárnap reggel Marika néni váratlanul beállított hozzánk egy adag friss pogácsával.
– Szervusztok gyerekek! Ellie drágám, látom, még pizsamában vagy… Nem baj, majd én összepakolok! – mondta mosolyogva.
Éreztem, ahogy elönt a szégyen és a düh egyszerre. Misi csak nevetett: „Anyu mindig ilyen energikus.”
Aznap este leültem írni egy levelet magamnak:
„Kedves Ellie! Hol vesztetted el önmagad? Mikor lett fontosabb más boldogsága a sajátodnál?”
A következő napokban próbáltam beszélgetni Misivel.
– Szeretném, ha kicsit önállóbbak lennénk – kezdtem óvatosan.
– De hát anyu csak segíteni akar! – vágott közbe türelmetlenül.
– Nem érzem jól magam ebben a helyzetben… – mondtam ki végül.
Misi csak hallgatott. A csend mindennél hangosabb volt.
Egy hét múlva összepakoltam néhány ruhámat és visszaköltöztem Zsófihoz. Misi nem hívott fel. Csak Marika néni írt egy rövid üzenetet: „Remélem, megtalálod a helyed máshol.”
Azóta is gyakran gondolok rájuk. Vajon hibáztam? Lehet-e boldog az ember úgy, ha mindig mások elvárásainak próbál megfelelni? Vagy egyszer tényleg ki kell mondani: elég volt?
Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet tűrni egy ilyen helyzetet?