Megbocsátás határán: Egy hűtlen férj árnyékában

– Hogy tehetted ezt velem, Gábor? – A hangom remegett, ahogy a nappali közepén álltam, a kezemben a telefonjával, amin az üzenetek még mindig ott virítottak. A szívem hevesen vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Gábor csak állt ott, lehajtott fejjel, és nem mert a szemembe nézni.

– Zsuzsa, kérlek… – suttogta, de a szavai elvesztek a csendben. – Hibáztam. Nagyon megbántam. Nem tudom, mi ütött belém.

Aznap este minden megváltozott. Tizenöt év házasság után azt hittem, ismerem őt. Két gyerekünk van, egy közös életünk, amit együtt építettünk fel. Azt hittem, a nehézségek után már nem jöhet semmi, ami megingathat minket. De tévedtem.

Az első napokban csak sírtam. Anyámhoz menekültem, aki mindig azt mondta: „A férfiak ilyenek, de ha szereted, meg kell bocsátani.” De én nem akartam csak úgy elengedni ezt. Nem tudtam eldönteni, hogy a haragom vagy a fájdalmam nagyobb-e. A gyerekek semmit sem értettek az egészből. Anna, a nagyobbik lányom, csak annyit kérdezett: „Anya, miért sírsz mindig?”

A barátnőim mind mást mondtak. Judit szerint azonnal rúgjam ki Gábort. „Ha egyszer megteszi, megteszi újra!” – mondta dühösen. Réka viszont azt mondta: „Gondolj a gyerekekre! Egy hiba miatt ne dobd el az egészet!”

Gábor minden este haza akart jönni. Virágot hozott, főzött vacsorát, próbált beszélgetni velem. Néha azt éreztem, tényleg megbánta. Máskor viszont csak dühös lettem rá: „Miért nem gondoltál ránk akkor?” – kérdeztem tőle egy este.

– Nem tudom – felelte csendesen. – Ostoba voltam. Hiányoztál… valahogy elvesztettem magam.

A családunkban is kitört a vihar. Anyósom sírva hívott fel: „Zsuzsa, kérlek, ne hagyd el! Gábor szereti a gyerekeket!” Apám viszont csak annyit mondott: „Aki egyszer megcsal, az mindig hazudik.”

Hetek teltek el így. Próbáltam dolgozni járni, de mindenhol csak párokat láttam kézen fogva az utcán. Az irodában is mindenki kerülte a témát. Egyik nap azonban főnököm, Ilona néni odajött hozzám: „Tudod, Zsuzsikám, én is átéltem ilyet. Nem könnyű dönteni.”

Egy este leültem Gáborral beszélgetni. A gyerekek már aludtak.

– Miért pont most? Mi hiányzott? – kérdeztem tőle.

– Nem tudom pontosan… Talán az izgalom? Vagy csak menekültem valami elől… De most már tudom, hogy mindent elveszíthetek. Téged… a gyerekeket…

– És ő? – kérdeztem halkan.

– Nincs már köztünk semmi. Megmondtam neki is. Csak te számítasz nekem.

Sokáig hallgattunk. Az ablakon át beszűrődött a szomszéd kutyaugatása és a villamos zaja.

Másnap Anna rajzolt nekem egy képet: négyen vagyunk rajta kézen fogva. A szívem összeszorult.

Elkezdtem pszichológushoz járni. Ott tanultam meg kimondani: „Félek attól, hogy sosem leszek már ugyanaz.” A pszichológusom azt mondta: „A megbocsátás nem azt jelenti, hogy elfelejted. Hanem hogy eldöntöd: újra bízol-e.”

Egyik este Gábor letérdelt elém.

– Zsuzsa, kérlek… Adj még egy esélyt! Mindent megteszek érted!

Néztem őt – azt az embert, akivel annyi mindent átéltem –, és nem tudtam eldönteni: képes vagyok-e újra szeretni őt úgy, mint régen.

Azóta minden nap egy harc magammal. Néha úgy érzem, menni fog – máskor úgy érzem, sosem leszek már boldog mellette.

A családunkban is folytatódnak a viták. Anyám szerint túl szigorú vagyok; apám szerint túl engedékeny. Anna és Marci pedig csak azt akarják: legyen újra minden olyan, mint régen.

De lehet-e? Lehet-e újra bízni abban, aki egyszer összetörte a szívedet?

Most itt ülök a sötétben, és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet megbocsátani? Vagy csak áltatom magam azzal, hogy egyszer majd minden újra rendbe jön?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki igazán megbánta?