Miért ásom fel újra és újra a kertet? – Egy családi vita története a föld és az emlékek között
– Miért csinálod ezt magaddal, Zsuzsa? – kérdezte Gábor, miközben az ablakból nézett rám. A nap már lemenőben volt, de én még mindig a földet kapáltam, verejték csorgott a homlokomon. – Miért nem tudsz végre pihenni? Ültessünk inkább füvet, aztán csak kiülünk egy pohár borral. Minek ez a sok fáradság?
A kapám megállt a levegőben. A szívem összeszorult, ahogy hallgattam a hangját. Nem először vitatkoztunk erről. Mióta beköltöztünk ebbe a házba, Gábor mindig is azt szerette volna, hogy legyen egy szép, rendezett gyepünk, mint a szomszédnál, ahol minden hétvégén grilleznek és nevetnek. Én viszont minden tavasszal újra felástam a kert végében azt a kis parcellát, ahol paradicsomot, paprikát, uborkát és hagymát ültettem.
– Nem érted, Gábor – mondtam halkan. – Nekem ez több, mint munka. Ez az életem része.
– De miért? – fújt egyet türelmetlenül. – Anyám is mindig azt mondta: „A kert csak elveszi az idődet!” Nézd meg a kezed! Tele van hólyaggal. Nem vagy már húszéves!
A szavai fájtak. Talán igaza volt. A kezem tényleg tele volt hólyaggal, a körmöm alatt föld, a hátam sajgott. De ahogy lenéztem a kis palántákra, amiket reggel ültettem el, valami melegség töltött el.
– Emlékszel még anyukám kertjére? – kérdeztem halkan. – Gyerekkoromban minden nyáron ott játszottam. Az illatára még most is emlékszem. Az első paradicsomot ott ettem meg frissen leszakítva. Az volt az igazi nyár.
Gábor vállat vont.
– Az más volt. Akkor még nem volt ennyi munkahelyi stressz. Most örülök, ha hétvégén végre leülhetek egy kicsit.
– Épp ezért kell nekem ez a kert! – fakadtam ki. – Ez az egyetlen hely, ahol úgy érzem, hogy valamit teremtek. Hogy nem csak rohanok egyik napból a másikba.
Gábor sóhajtott, majd becsukta az ablakot. Egyedül maradtam a lemenő nap fényében.
Ahogy tovább kapáltam, eszembe jutottak anyám szavai: „A föld sosem hazudik.” Ő is mindig azt mondta, hogy ha valami bántja az embert, menjen ki a kertbe, és dolgozza ki magából. Amikor meghalt, egyedül maradtam ezzel az örökséggel. A testvéreim mind városba költöztek, nekik már nem jelentett semmit a föld illata.
Másnap reggel Gábor csendben ült az asztalnál. A kávéját kavargatta.
– Sajnálom, hogy tegnap kiabáltam – mondta halkan.
– Nem baj – feleltem. – Csak… nekem ez fontos.
– Tudom – bólintott. – De nem értem igazán.
– Próbáld meg egyszer velem! – kérleltem. – Csak egy napot! Segíts elültetni a paradicsomokat! Ha utána sem tetszik, akkor… akkor elgondolkodom rajta.
Gábor sokáig hallgatott. Végül bólintott.
Aznap délután együtt mentünk ki a kertbe. Először ügyetlenül fogta a kapát, panaszkodott is rendesen: „Ez nehezebb, mint gondoltam!” De amikor meglátta az első kis zöld hajtást kibújni a földből, elmosolyodott.
– Ez tényleg szép – mondta meglepetten.
– Látod? – mosolyogtam rá. – Ezért érdemes csinálni.
A következő hetekben Gábor egyre többször jött ki velem a kertbe. Néha csak nézte, ahogy dolgozom, máskor segített is. Egy este együtt ültünk le a veteményes szélén egy pohár borral.
– Tudod mit? – mondta halkan. – Most már értem. Ez nem csak munka… ez emlékekből épül fel.
Megfogta a kezemet. A nap lassan lebukott a dombok mögött.
De nem minden oldódott meg ilyen könnyen. A család többi tagja továbbra sem értette, miért ragaszkodom ennyire ehhez az életformához. Anyósom gyakran szóvá tette: „Zsuzsa, minek ennyit dolgozni? A boltban is lehet kapni mindent!” A testvéreim is furcsán néztek rám: „Te tényleg szereted ezt csinálni?” Néha elbizonytalanodtam magamban is: talán tényleg csak makacsság?
De amikor először szedtem le idén az első piros paradicsomot, és Gábor mosolyogva harapott bele, tudtam: ezért érdemes volt minden fáradtság.
Most is itt ülök a kert szélén, nézem az alkonyatban ringó növényeket. Vajon tényleg csak én érzem ezt így? Vagy másoknak is jelent valamit a föld illata és az emlékek súlya? Ti mit gondoltok: érdemes-e harcolni azért, ami igazán fontos nekünk?