„Miért nem akarod, hogy nagymama legyek?” – Egy gyermektelen nő vallomása a családi asztalnál

– Kati, mikor lesz már végre unokám? – Anyám hangja élesen hasított bele a vasárnapi ebéd csendjébe. A húsleves gőze szinte megfagyott a levegőben, ahogy mindenki rám nézett. A nővérem, Zsuzsa, épp a kisfiát etette, az öcsém, Gergő, pedig a feleségével összemosolygott. Éreztem, ahogy a mellkasomban egyre nő a feszültség.

– Nem lesz – mondtam ki végül halkan, de határozottan. – Nem akarok gyereket.

A villa koppant a tányéron. Apám szemöldöke összeszaladt.

– Ez most valami vicc? – kérdezte. – Mindenki akar gyereket. Ez az élet rendje.

– Nekem nem ez az utam – próbáltam magyarázni. – Szeretem az életemet így is. Szeretek utazni, dolgozni, olvasni…

Zsuzsa felnevetett, de nem volt benne öröm.

– Majd meggondolod magad. Minden nő így beszél harminc felett, aztán egyszer csak…

– Nem fogom meggondolni – vágtam közbe. – Ez nem hirtelen döntés. Évek óta érzem így.

Anyám szeme könnybe lábadt.

– Miért akarsz nekünk fájdalmat okozni? Miért vagy ilyen önző?

A szó „önző” úgy csapódott hozzám, mint egy bélyeg. Napokig visszhangzott a fejemben. Aznap este egyedül ültem a lakásomban, bámultam a plafont, és próbáltam megérteni: tényleg önző vagyok? Vagy csak más vagyok?

A következő hetekben minden családi beszélgetés erről szólt. Gergő egyszer félrehívott.

– Kati, tudod, hogy szeretünk – mondta halkan –, de anyáék tényleg nagyon várják az unokát. Nem lehetne… legalább egyet?

– Nem lehet – feleltem. – Nem akarok úgy gyereket vállalni, hogy nem érzem magamban az anyaság vágyát. Az nem lenne fair sem nekem, sem annak a gyereknek.

A munkahelyemen is egyre többször kerültem kínos helyzetbe. Egyik kolléganőm, Erika, egyszer odasúgta:

– Te biztos karrierista vagy. Az ilyenek mindig azt hiszik, hogy majd később ráérnek…

Nem értettek meg. Senki sem kérdezte meg tőlem: „Miért döntöttél így?” Csak azt hallottam: „Miért nem vagy olyan, mint mi?”

Egy este Zsuzsa felhívott.

– Kati, anyu sír miattad minden nap. Nem tudsz egy kicsit engedni?

– Zsuzsa, te boldog vagy két gyerekkel?

– Persze! Néha fáradt vagyok, de imádom őket.

– Én nem érzem ezt. És ha mégis szülnék csak miattatok? Az jó lenne?

Csend lett a vonalban.

Aztán egy nap elhatároztam: kiírom magamból mindezt egy népszerű magyar fórumra. Leírtam mindent: a családi nyomást, az elvárásokat, a bűntudatot és a félelmet attól, hogy sosem fogadnak el olyannak, amilyen vagyok.

A kommentek özönleni kezdtek. Voltak köztük támogatóak:

„Kati, nagyon bátor vagy! Nekem is ugyanezt kellett átélnem.”
„Nem vagy önző! Az önzés az lenne, ha csak mások kedvéért vállalnál gyereket.”

De voltak bántóak is:

„Majd megbánod! Egyedül fogsz meghalni.”
„Ez csak divat mostanában.”

Minden kommentet elolvastam. Sírtam is rajtuk néha. De valahogy mégis erőt adott az ismeretlenek támogatása.

Egy hónappal később újra vasárnap volt. Megint ott ültem a családi asztalnál. Anyám szeme karikás volt.

– Kati – kezdte halkan –, lehet, hogy sosem fogom megérteni ezt… De te vagy a lányom. És szeretlek.

Először éreztem azt, hogy talán mégis van remény arra, hogy elfogadnak olyannak, amilyen vagyok.

Azóta is sokszor megkérdezik tőlem: „Nem félsz attól, hogy megbánod?”

De én már tudom a választ:

– Inkább élek úgy, ahogy igazán szeretnék – még ha nehéz is –, mint hogy mások elvárásai szerint éljek.

Vajon hányan élnek ma Magyarországon úgy, hogy sosem merték kimondani: „Ez nem az én utam”? Ti mit gondoltok? Vajon tényleg önző az, aki másképp választ?