„Miért nem jössz haza, fiam?” – Egy anya harca a családi kötelékekért

– Miért nem jössz haza, fiam? – kérdeztem remegő hangon a telefonba, miközben a konyhaasztalon már ott gőzölgött a húsleves, és a friss pogácsa illata betöltötte a lakást.

A vonal másik végén csend volt. Hallottam, ahogy Bence mély levegőt vesz. – Anya, most nem tudok menni. Zsófi… hát, Zsófi azt mondta, inkább itthon maradjak velük. Tudod, mostanában sokat dolgoztam, és…

Nem tudtam mit mondani. A szívem összeszorult. Zsófi, a menyem. Mindig is éreztem, hogy nem kedvel engem igazán, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd ő lesz az oka annak, hogy a fiam nem jön haza.

– De hát már mindent előkészítettem – próbáltam még egyszer –, és olyan régen láttalak! A húgod is jön, és az unokatestvéreid is…

– Anya, ne haragudj, tényleg… De Zsófi azt mondta, hogy mindig csak kértek tőlem valamit, és ha végre van egy kis szabadidőm, azt inkább velük töltsem. Meg… hát… azt is mondta, hogy nem szereti a házatokat. Szerinte túl szűkös, meg hideg.

A könnyeim kicsordultak. Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen? Ez az otthon volt az, ahol Bence felnőtt, ahol minden karácsonyt együtt ünnepeltünk, ahol együtt nevettünk és sírtunk. Most pedig egy idegen nő miatt már nem is számít?

Letettem a telefont. A pogácsa kihűlt, a húsleves megdermedt. Leültem az ablakhoz és néztem az őszi esőt. Eszembe jutottak azok az idők, amikor Bence még kisfiú volt. Minden este mesét olvastam neki, ő pedig hozzám bújt és azt mondta: „Anya, te vagy a legjobb barátom.” Hol tűnt el ez a kötelék?

A következő napokban csak árnyéka voltam önmagamnak. A férjem, Laci próbált vigasztalni.

– Ne vedd magadra – mondta halkan –, biztos csak elfoglaltak. Majd meggondolják magukat.

De én tudtam, hogy ez nem ilyen egyszerű. Zsófi mindig is távolságtartó volt velem. Az esküvőjükön is alig beszélgettünk. Egyszerűen nem illett bele a családunkba. Mindig mindent jobban tudott: hogyan kell főzni, hogyan kell nevelni a gyereket – mintha én sosem csináltam volna jól semmit.

Egyik este felhívott a lányom, Dóri.

– Anya, mi történt? Láttam, hogy Bence nem jött haza hétvégén.

– Zsófi nem engedte – suttogtam.

– Ez nevetséges! – fakadt ki Dóri. – Bence felnőtt ember! Miért hagyja magát irányítani?

– Szereti őt… – próbáltam védeni a fiamat.

– De miért kell ezért nekünk szenvedni? Miért kell mindig alkalmazkodni hozzájuk? – Dóri hangja remegett az indulattól.

Éjszaka alig aludtam. Folyton azon járt az eszem: vajon tényleg mi vagyunk a hibásak? Túl sokat vártunk el Bencétől? Túl gyakran kértünk segítséget? Vagy csak Zsófi akarja mindenáron elszakítani tőlünk?

A következő héten elhatároztam, hogy beszélek Zsófival. Felhívtam őt.

– Szia Zsófi! Szeretnék veled beszélni.

– Szia! Miről lenne szó? – hangja hideg volt és távolságtartó.

– Csak szeretném tudni… miért nem akarod, hogy Bence hazajöjjön? Valamit rosszul csináltunk?

– Nézd, Judit néni – kezdte –, Bence egész héten dolgozik, alig látjuk itthon. Amikor végre lenne egy kis ideje magára vagy ránk, akkor is mindig elvárjátok, hogy menjen hozzátok. És ő nem tud nemet mondani nektek.

– De hát mi csak szeretjük őt! Szeretnénk vele lenni! – tört ki belőlem.

– Értem én… de nekünk is van életünk. És ő már a saját családját építi.

Letaglózottak ezek a szavak. Saját családja… Mintha mi már nem is lennénk fontosak.

Azóta sem jött haza Bence. Minden ünnep egyre üresebb lett nélküle. A húga is egyre ritkábban látogatott meg minket. Laci bezárkózott magába; esténként csak némán ültünk egymás mellett a tévé előtt.

Egy nap azonban váratlanul becsöngettek hozzánk. Kinyitottam az ajtót: Bence állt ott, egyedül.

– Anya… beszélhetnénk?

Leültünk a konyhába. Láttam rajta, hogy feszeng.

– Tudom, hogy fáj neked ez az egész – kezdte –, de nekem most Zsófi és a kisfiunk az első. Szeretném megtalálni az egyensúlyt… de néha úgy érzem, két tűz között vagyok.

Megfogtam a kezét.

– Fiam, én csak azt szeretném tudni: elveszítettelek?

Bence lehajtotta a fejét.

– Nem veszítettél el… csak más lett minden.

Azóta próbálok elfogadni egy új valóságot: hogy az anyai szeretet néha kevés ahhoz, hogy összetartsa a családot. Hogy vannak helyzetek, amikor el kell engedni azt, akit legjobban szeretsz – bízva abban, hogy egyszer majd visszatalál hozzád.

Vajon tényleg túl sokat vártam el? Vagy csak az idő változtat meg mindent? Ti mit tennétek a helyemben?