„Miért nem vagy olyan, mint az előző felesége?” – Egy meny harca az elfogadásért

– Miért nem tudsz egy kicsit jobban főzni, mint az a másik lány? – kérdezte Ilona néni, miközben a rántott húsomra nézett, mintha valami bűnt követtem volna el a konyhában.

A kezem remegett, ahogy letettem elé a tányért. A férjem, Róbert csak lesütötte a szemét, mintha ő is szégyellte volna, hogy nem vagyok képes megfelelni az anyjának. A szívem összeszorult. Megint az előző feleség. Mindig csak ő: „Bezzeg a Zsuzsa ezt is tudta, azt is tudta.”

Gyerekkoromban már megtanultam, milyen az, amikor valaki nem akar igazán befogadni. Kilencéves voltam, amikor anyám egy reggel szó nélkül elment otthonról. Csak egy cetlit hagyott: „Ne haragudj, de nem bírom tovább.” Apám már korábban meghalt egy autóbalesetben. Így kerültem a nagymamámhoz, akit addig csak karácsonykor láttam. Egyedül élt egy kis panelban Zuglóban. Sosem volt férjnél, és nem igazán tudta, mit kezdjen velem.

Az első hetekben minden este sírtam a párnába. A nagyi próbált kedves lenni, de mindig ott volt köztünk valami távolság. Ő megszokta a csendet, én pedig azt, hogy valaki legalább néha megölel. Egyik este hallottam, ahogy telefonon beszélgetett a barátnőjével:

– Nem tudom, mit csináljak ezzel a gyerekkel. Olyan furcsa…

Akkor eldöntöttem: nem fogok többé sírni. Megtanultam csendben lenni, láthatatlanná válni. Ez a képességem később is jól jött – főleg most, amikor Ilona néni minden mozdulatomat figyelte.

Róbertet az egyetemen ismertem meg. Ő volt az első fiú, aki igazán figyelt rám. Szelíd volt és türelmes. Amikor elmeséltem neki a gyerekkoromat, csak annyit mondott:

– Nálam mindig lesz helyed.

Azt hittem, ezzel minden rendben lesz. De aztán jött Ilona néni.

Az esküvőnk után rögtön világossá tette: „Én nem akarok beleszólni semmibe, de nálunk bizonyos dolgoknak rendje van.” Az első családi ebédnél már éreztem: vizsgázom. A húslevesem túl sós lett.

– Zsuzsa mindig házi tésztát csinált – jegyezte meg Ilona néni.

Róbert próbált közvetíteni:

– Anyu, Michi is nagyon finomat főz!

De Ilona néni csak legyintett:

– Majd belejössz… talán.

Aztán jöttek az apróbb beszólások: „Nálunk nem így szokás.” „Az előző menyem sosem felejtette el a névnapomat.” „Zsuzsa mindig segített a kertben.”

Egyre jobban összementem belülről. Minden nap újabb próbálkozás: házi sütemények, takarítás, ajándékok – de semmi sem volt elég jó. Egy este Róbertnek sírva mondtam:

– Miért nem szeret engem az anyád?

Ő csak átölelt:

– Adj neki időt…

De mennyi idő kell ahhoz, hogy valaki elfogadjon? Hogy ne csak a másikhoz hasonlítson?

Egy vasárnap délután Ilona néni váratlanul beállított hozzánk. Épp teregettem.

– Látom, még mindig nem tudsz rendesen hajtogatni – mondta szemrehányóan.

Ekkor valami eltört bennem.

– Mit csináljak még? – kérdeztem remegő hangon. – Mit tegyek, hogy végre jó legyek?

Ilona néni meglepődött. Talán sosem látta még bennem az embert, csak a hibát.

– Nem tudom… – mondta halkan. – Zsuzsa olyan természetes volt…

– De én nem vagyok Zsuzsa! – kiáltottam. – Én Michi vagyok! És szeretném, ha egyszer engem is elfogadna valaki úgy, ahogy vagyok.

Csend lett. Ilona néni zavartan nézett rám.

Azóta valami megváltozott köztünk. Nem lettünk barátnők, de legalább már nem hasonlítgat annyit. Néha még segít is valamiben – vagy csak csendben ül mellettem.

De sokszor még most is azon gondolkodom: vajon elég vagyok-e így? Lehet-e valaha igazán önmagunkat adni egy családban, ahol mindig más mércével mérnek?

Ti mit gondoltok? Meg lehet tanulni elfogadni valakit úgy igazán – vagy örökre ott maradnak a régi árnyak?