Minden szombaton apósoméknál építem a fészert – de egy titok mindent megváltoztatott

– Már megint indulnunk kell? – kérdeztem Rékától, miközben a szerszámosládát próbáltam bepréselni a csomagtartóba. Az arcomon izzadságcseppek, a hátamon már most éreztem a hétvégi derékfájást. – Anyuék számítanak ránk – felelte halkan, de a hangjában ott bujkált valami bűntudatféle.

Az út Szentendre felé mindig ugyanaz: Réka csendben bámul ki az ablakon, én pedig próbálom elhessegetni a gondolatot, hogy ez a szombat is csak a munkáról fog szólni. Az apósom, Lajos bácsi, már a kapuban várt minket, mellette ott állt Gergő is, Réka öccse. Gergő mindig elsőként ugrik a munkába, mintha csak élvezné ezt az egészet. Néha irigylem érte, máskor viszont gyanúsnak találom ezt a túlzott lelkesedést.

– Na, fiúk, ma befejezzük az oldalfalat! – harsogta Lajos bácsi. Gergő már húzta is fel a kesztyűt, én pedig sóhajtva követtem őket a kert végébe. Az anyósom, Marika néni, közben házi limonádét hozott ki, és kedvesen mosolygott rám: – Majd kapsz egy üveg baracklekvárt is, ha végeztünk.

A munka közben Gergő folyton viccelődött:
– Te, Zoli, ha így haladunk, jövőre már garázst is építhetünk! – mondta nevetve.
– Akkor már inkább egy medencét – vágtam vissza fáradtan.

De valami nem stimmelt. Gergő túl sokat járt be a házba, mindig volt valami dolga bent. Egyszer elfelejtette magával vinni a telefonját, és amikor csörgött, reflexből felvettem: „Gergő vagyok.” A vonal túlsó végén egy női hang suttogott: „Ma is találkozunk? Már nagyon várlak…”

Megdermedtem. Letettem a telefont, és próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. De aznap egész délután csak Gergőt figyeltem. Láttam, ahogy lopva üzenetet ír, ahogy idegesen néz körbe. Este, amikor Réka és Marika néni vacsorát készítettek bent, odamentem hozzá:

– Gergő, minden rendben? – kérdeztem tettetett közönnyel.
– Persze. Miért ne lenne? – válaszolta gyorsan.
– Csak mert… úgy tűnik, mintha valami nyomasztana.

Gergő rám nézett, majd hirtelen elfordult. – Nincs semmi baj – mondta halkan.

Aznap este Rékával hazafelé menet csendben ültünk az autóban. Már majdnem hazaértünk, amikor kibukott belőlem:
– Szerinted Gergőnek van valami titka?
– Mit beszélsz? – kérdezte meglepetten.
– Csak… furcsán viselkedik mostanában.

Réka vállat vont. – Mindig is ilyen volt. Ne foglalkozz vele.

De nem tudtam elengedni a dolgot. A következő szombaton szándékosan korábban érkeztünk. Gergő már ott volt, de most nem volt olyan vidám. Láttam rajta az idegességet. Amikor Lajos bácsi elment a boltba csavarért, és Marika néni is eltűnt a konyhában, Gergő odasúgott nekem:
– Zoli… beszélhetnénk négyszemközt?

Kimentünk a kert végébe.
– Tudom, hogy hallottad azt a hívást múltkor – kezdte remegő hangon. – Kérlek, ne mondj semmit anyáéknak vagy Rékának!
– Miről van szó? – kérdeztem óvatosan.
– Van valakim… egy lány Pestről. De anyuék sosem fogadnák el. Ők azt akarják, hogy visszaköltözzek Szentendrére, dolgozzak apu mellett az asztalosműhelyben… De én nem akarok itt maradni! Szerelmes vagyok…

Meglepődtem. Egyszerre éreztem együttérzést és haragot is: miért nem mondta el senkinek? Miért kellett nekem megtudnom véletlenül?

– És miért segítesz ennyit itt? – kérdeztem végül.
– Mert így legalább nem kérdezősködnek… Azt hiszik, jó fiú vagyok. De közben minden hétvégén csak azt várom, hogy vége legyen és visszamehessek hozzá.

A következő hetekben minden más lett. Már nem csak a fészerépítésről szóltak ezek a szombatok: minden mozdulatban ott volt a feszültség. Réka egyre többször kérdezte: „Mi bajod van mostanában?” Én pedig nem tudtam eldönteni: elmondjam-e neki Gergő titkát? Vagy tartsam magamban?

Egyik este vacsora közben Marika néni megjegyezte:
– Olyan jó látni, hogy együtt dolgoztok! Igazi család vagytok!
Gergő rám nézett. A tekintetében ott volt a félelem és a hála is.

Hazafelé Réka halkan megszorította a kezem:
– Ugye tudod, hogy bármi történik is Gergővel… te mindig számíthatsz rám?
Bólintottam. De belül őrlődtem: vajon meddig lehet titkot tartani egy családban? És mennyit ér meg az őszinteség?

Most itt ülök egy félkész fészer mellett és azon gondolkodom: vajon jobb lett volna mindent elmondani? Vagy néha tényleg jobb hallgatni? Ti mit tennétek a helyemben?