Mindenki azt hitte, boldog vagyok: Egy láthatatlan nő vallomása
– Anya, hol van a tiszta pólóm? – kiáltotta Bence a szobájából, miközben én éppen a konyhában próbáltam elrejteni a remegő kezemet a mosogatórongy mögé. A víz csobogása elnyomta a szívem dobogását, de a fiam hangja mindig áthatolt mindenen. – A szekrényedben, bal oldalon – válaszoltam automatikusan, mintha minden rendben lenne.
Ez volt az életem: mindenkiért ott lenni, mindent tudni, mindent megoldani. A férjem, Gábor sosem kérdezte meg, hogy vagyok. Csak azt, hogy mit főztem vacsorára, vagy hogy elintéztem-e a csekkeket. Anyám is csak akkor hívott fel, ha panaszkodni akart a vérnyomására vagy a szomszédokra. Barátnőim? Ők is inkább csak akkor kerestek, ha tanácsra volt szükségük. Én voltam a váll, amin sírni lehetett – de soha senki nem kérdezte meg tőlem: „Te jól vagy, Zsuzsa?”
Pedig nem voltam jól. Egyre gyakrabban éreztem azt, hogy eltűnök ebben a házban. Láthatatlan vagyok. Ha eltűnnék egy napra, vajon észrevennék? Vagy csak akkor tűnne fel nekik, ha nem lenne tiszta ruha vagy meleg vacsora?
Egy este, amikor már mindenki aludt, leültem a nappaliban a sötétben. Hallgattam a ház csendjét – azt a csendet, ami nappal sosem volt jelen, de éjjel rám nehezedett. Elővettem egy régi naplót, amit még gimnazista koromban kezdtem írni. Akkoriban még hittem abban, hogy egyszer majd valaki igazán meghallgat. Hogy egyszer majd én is fontos leszek valakinek.
Másnap reggel Gábor megint csak annyit mondott: – Elfogyott a kávé. – Mintha ez lenne az egyetlen dolog, ami számít. Bence azonnal kérdezett valamit az iskolai dolgozatáról. Én pedig csak bólintottam és intéztem mindent tovább.
Egyik délután azonban történt valami. A munkahelyemen – egy kis könyvtárban dolgoztam részmunkaidőben – bejött egy régi ismerős: Réka, akivel együtt jártunk általánosba. Réka mindig is szókimondó volt.
– Zsuzsa! Hát te? Olyan fáradtnak tűnsz! – mondta őszinte aggodalommal.
Először csak nevettem kínomban. – Ugyan már, csak sok a dolgom otthon.
– Nem hiszem el – nézett rám hosszan. – Mindig te segítettél mindenkinek. De ki segít neked?
Ez a mondat úgy ütött szíven, mint még semmi az utóbbi években. Hazafelé menet végig ez járt a fejemben: ki segít nekem? Otthon persze minden ment tovább ugyanúgy. De én már nem voltam ugyanaz.
Aznap este vacsora közben megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni.
– Gábor, te szoktál néha magányosnak érezni magad?
A férjem fel sem nézett a telefonjából.
– Miért kérdezed ezt? Nem hiszem. Nekem nincs időm ilyeneken gondolkodni.
Bence is csak vállat vont: – Nekem ott vannak a haverjaim.
Éreztem, ahogy valami összetör bennem. Felálltam az asztaltól és kimentem az erkélyre. A hideg levegő arcul csapott.
Másnap Réka felhívott.
– Zsuzsa, találkozzunk egy kávéra! Szükséged van egy barátra.
Elmentem vele egy kis kávézóba a belvárosban. Ott végre kimondtam mindent: mennyire fáradt vagyok, mennyire fáj az, hogy senki nem lát engem igazán.
– Tudod, Zsuzsa – mondta Réka –, néha ki kell mondani azt is, ami fáj. Nem kell mindig erősnek lenni.
Hazafelé azon gondolkodtam: lehet-e változtatni? Lehet-e újra fontosnak lenni önmagam számára?
Aznap este leültem Gáborral beszélgetni.
– Szeretném, ha meghallgatnál – kezdtem halkan. – Úgy érzem, eltűntem ebben a családban. Szeretném, ha néha rám is figyelnétek.
Gábor először értetlenül nézett rám.
– Nem tudtam, hogy így érzed magad – mondta végül csendesen.
Ez volt az első alkalom hosszú idő után, hogy valaki meghallgatott. Nem oldódott meg minden egy csapásra. De valami elindult bennem: elkezdtem újra írni a naplómba, elkezdtem törődni magammal is.
Most már tudom: nem baj, ha néha gyengének érezzük magunkat. Nem baj, ha kimondjuk: „Segítségre van szükségem.” Mert csak így lehetünk igazán jelen az életünkben.
Ti is éreztétek már magatokat láthatatlannak? Vajon hányan élünk így csendben, mosoly mögé rejtve a fájdalmunkat?