„Mindent a gyerekeinkért adtunk” – Egyedül az aranyévekben

– Anya, most nem érek rá, majd visszahívlak! – hallottam Zsófi hangját a telefonban, mielőtt megszakadt volna a vonal. A konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett, ahogy letettem a kagylót. Az ablakon túl lassan sötétedett, a házban csak az óra kattogása törte meg a csendet. Mióta Laci elment tavaly ősszel – szívroham, hirtelen, minden előjel nélkül –, mintha megállt volna az idő. A gyerekeim, Zsófi és Gergő, már régóta Budapesten élnek, elfoglaltak, dolgoznak, családot alapítottak. Mindig azt mondták: „Anya, majd jövünk hétvégén!” De a hétvégék üresek maradtak.

Nem így képzeltem az öregkort. Amikor Laci még élt, minden vasárnap együtt ebédeltünk. Főztem a kedvenc húslevest, Zsófi segített a konyhában, Gergő meg mindig viccelődött az asztalnál. Akkor azt hittem, ez így marad örökre. De most már csak a régi fényképek néznek vissza rám a falról.

A nyugdíjam kevés, de mindig félretettünk Lacival. Azt mondta: „Juli, gondolnunk kell a jövőre!” Minden fillért megszámoltunk, hogy segíthessük a gyerekeket: Zsófinak lakásra gyűjtöttünk, Gergőt támogatni kellett az egyetemen. Nem sajnáltuk tőlük semmit. Amikor Zsófiék elváltak, hónapokig nálunk lakott az unokámmal, Marcellal. Akkor is én vigyáztam rájuk, főztem, mostam rájuk. Gergőnek is mindig ott voltam, amikor elvesztette az állását – pénzt adtunk neki, hogy ne kelljen albérletből albérletbe költöznie.

Most viszont úgy érzem, mintha már nem lenne rám szükségük. Karácsonykor is csak egy órára ugrottak be – „Sietünk anyu, még be kell néznünk Andi szüleihez is!” –, és már mentek is tovább. Azóta is csak néha hívnak fel, legtöbbször sietve, türelmetlenül.

Tegnap este próbáltam beszélni Gergővel is. – Fiam, olyan régen láttalak! Mikor jössz haza? – kérdeztem reménykedve.
– Most nagyon sok a munka, anya. Majd ha lecseng ez a projekt… – mondta fáradtan.
– De legalább Marcellal beszélhetnék? – kérdeztem halkan.
– Majd szólok neki – felelte gyorsan, aztán elköszönt.

A szomszédasszonyom, Margit néni gyakran átjön egy teára. Ő is panaszkodik: „A fiam Németországban él, csak karácsonykor látom.” Együtt sírjuk ki magunkat. De Margit legalább kap csomagot: csokoládét, képeslapot. Nekem csak az üres postaláda marad.

Egyik este elhatároztam: nem várok tovább tétlenül. Elmentem a helyi nyugdíjasklubba. Az első alkalommal alig mertem belépni – idegen arcok, halk beszélgetések. De aztán odajött hozzám Ilonka néni: „Gyere csak Juli, ülj ide mellénk!” Beszélgettünk régi időkről, unokákról, receptekről. Jólesett nevetni végre valakivel.

De amikor hazaértem az üres lakásba, újra rám tört a magány. Leültem Laci foteljába és sírtam. Vajon mit rontottam el? Túl sokat adtam? Túl keveset követeltem vissza? Miért van az, hogy amikor fiatalok voltak, minden gondjukat nekem mondták el – most pedig mintha teher lennék számukra?

Egyik nap váratlanul becsöngetett Zsófi. Meglepődtem – ritka vendég lett mostanában. Idegesen toporgott az ajtóban.
– Anya… beszélnünk kell – kezdte.
– Mi történt? Baj van Marcellal?
– Nem… csak… úgy érzem, haragszol rám – mondta halkan.
– Nem haragszom… csak hiányoztok – suttogtam.
– Tudom… de annyi minden történik mostanában… új munkahelyem van… Marcell kamaszodik… néha úgy érzem, én sem bírom tovább.

Leültünk egymás mellé a kanapéra. Hosszú percekig csak ültünk csendben.
– Anya… tudod te mennyit jelentett nekem mindig is az otthonod? – kérdezte végül Zsófi könnyes szemmel.
– Akkor miért nem jössz gyakrabban?
– Félek… hogy csalódást okozok neked… hogy nem tudok olyan jó anya lenni Marcellnak, mint te voltál nekem.

Akkor értettem meg: nem csak én vagyok magányos. A lányaim is küzdenek a saját terheikkel. Talán túl sokat vártam el tőlük? Talán nem vettem észre időben, hogy ők is segítségre szorulnak?

Azóta próbálok másképp élni. Többet járok emberek közé, elfogadom Margit néni meghívását egy süteményre, vagy segítek Ilonka néninek bevásárolni. Néha Zsófi is átjön Marcellal – ilyenkor együtt főzünk valamit és nevetünk.

De még mindig ott motoszkál bennem a kérdés: vajon tényleg ennyire természetes lett Magyarországon is, hogy az idősek magukra maradnak? Hogy mindent feláldozunk a gyerekeinkért – aztán csendben várjuk a telefont?

Ti mit gondoltok? Hol van az egyensúly önfeláldozás és önmagunk szeretete között? Vajon lehet még újrakezdeni hetven felett is?