„Mindig mindent a gyerekeimért tettem, mégis magamra maradtam” – Ilona története

– Anya, most tényleg erről kell beszélnünk? – kérdezte Zsuzsi, a legidősebb lányom, miközben a telefonban hallhatóan sóhajtott egyet. A háttérben gyerekzsivaj, valami edény csörömpölt. – Most nincs időm, majd visszahívlak.

Letette. Megint. A szívem összeszorult, ahogy a telefon kijelzőjét néztem. Már megint nem tudtam elmondani neki, hogy elfogyott a gyógyszeremre a pénzem, és hogy napok óta csak kenyeret eszem margarinnal. Hogy mennyire hiányzik az az idő, amikor még együtt ültünk le vacsorázni, és Zsuzsi nevetve mesélte el az iskolai napját.

A lakásban csend volt. A férjem, Laci már három éve nincs velem. Azóta minden reggel egyedül főzöm a kávét, egyedül ülök ki az erkélyre, és egyedül nézem a várost. Azt hittem, ha majd nyugdíjba megyek, végre lesz időm magamra, de most csak az üresség maradt.

Egész életemben dolgoztam: először a textilgyárban, aztán a postán. Mindig félretettem egy kicsit – Laci is így tett. Nem éltünk nagy lábon, de sosem hiányzott semmi. A gyerekeknek mindent megadtunk: Zsuzsinak zongoraórát, Gergőnek fociedzést, Andinak külön angoltanárt. Minden karácsonykor együtt voltunk, minden születésnapot megünnepeltünk.

Most mégis itt ülök egyedül, és azon gondolkodom: hol rontottam el?

A múlt héten megpróbáltam Gergőt is hívni. – Anya, most tényleg nem alkalmas – mondta feszülten. – Tudod, mennyi munka van a cégnél? Majd hétvégén benézek.

De nem jött.

Andi már hónapok óta nem jelentkezett. Ő mindig is érzékenyebb volt, de mióta elvált a férjétől és Németországba költözött, mintha eltűnt volna az életemből. Néha írt egy-egy üzenetet: „Szia anya! Jól vagyok.” De soha nem kérdezte meg, hogy én hogy vagyok.

A szomszédasszonyom, Marika néni néha átjön teázni. Ő is egyedül maradt, de legalább a lánya hetente meglátogatja. – Ilona, te túl sokat adtál nekik – mondja mindig. – Megszokták, hogy mindent megoldasz helyettük.

Lehet, hogy igaza van? Túl sokat adtam? Túl keveset követeltem vissza?

Egyik este már annyira kétségbeestem, hogy lementem a közeli templomhoz. Ott ültem a padon, és néztem az embereket: fiatal párok babakocsival, idős házaspárok kézen fogva. Én meg csak ültem ott, és sírtam csendben.

Másnap reggel levelet kaptam az önkormányzattól: emelik a rezsit. A nyugdíjam alig elég most is. Elővettem a régi családi albumot – hátha segít emlékezni arra, miért is érdemes élni. Ott voltak a képek: Zsuzsi ballagása, Gergő első góljának öröme, Andi mosolya a balatoni nyaraláson.

Aztán eszembe jutott egy régi karácsony. Laci még élt, a gyerekek mind otthon voltak. Nevetés, ajándékbontás, forralt bor illata. Akkor azt hittem: ez örökké tart.

Most pedig azon kapom magam, hogy szégyenkezve állok sorba az ingyenkonyhánál. Próbálok nem találkozni senki tekintetével – nehogy felismerjenek a régi kollégák vagy szomszédok.

Egyik nap Marika néni azt mondta: – Írj levelet nekik! Mondd el nekik mindent! Talán nem is tudják, mennyire szenvedsz.

Írtam is egy hosszú levelet Zsuzsinak:

„Drága Lányom! Nem akarok terhet rakni rád, de nagyon magányos vagyok. Hiányzol nekem. Szükségem lenne rád – ha csak egy ölelésre is.”

Nem válaszolt.

Aztán egy este váratlanul csöngettek. Zsuzsi állt az ajtóban két kisgyerekkel.

– Anya… – kezdte halkan –, sajnálom. Tudom, hogy elhanyagoltalak. Csak annyira nehéz minden…

Leültünk a konyhában. A gyerekek rajzoltak az asztalon, mi pedig sírtunk és beszélgettünk. Elmondtam neki mindent: a félelmeimet, az anyagi gondokat, az egyedüllétet.

– Segíteni fogok – ígérte Zsuzsi –, de kérlek… próbálj meg bízni bennünk újra.

Azóta néha átjönnek hozzám hétvégente. Gergő is felhívott egyszer-kétszer; Andi még mindig távol van, de legalább már hosszabban ír vissza.

Nem lett minden tökéletes – még mindig sokszor érzem magam magányosnak és kiszolgáltatottnak –, de legalább már tudom: nem vagyok teljesen egyedül.

De vajon miért kell ennyire mélyre zuhanni ahhoz, hogy végre meghalljanak minket azok, akiket a legjobban szeretünk? És vajon hány idős ember él még így ma Magyarországon?