Miután a férjem meghalt, a mostohagyerekeim kidobtak: Újrakezdés harminc felett
– Nem maradhatsz tovább, Anna néni. Apa már nincs, ez a ház most már a miénk – mondta hidegen Zsófi, miközben a nappali közepén álltam, kezemben egy félig megtöltött bőrönddel. A szívem hevesen vert, mintha minden dobbanással egyre távolabb sodródnék attól az élettől, amit eddig ismertem.
Nem tudtam megszólalni. Csak néztem Zsófit és Balázst, akik apjuk halála óta mintha idegenek lettek volna számomra. Tizenöt évig éltem ebben a házban Lászlóval, szerettem őt, gondoskodtam róla, még akkor is, amikor a betegsége elvette tőle az erejét. Most pedig itt állok, negyvenhárom évesen, egy bőrönddel és egy marék emlékkel.
– Ez nem igazságos – suttogtam végül. – Én is itt éltem…
Balázs vállat vont. – Az ügyvéd mindent elintézett. Apa végrendelete világos volt. Sajnáljuk, de menned kell.
Sajnálják? Nem hiszem. Az arcukon nem láttam mást, csak megkönnyebbülést. Talán sosem fogadtak el igazán. Talán mindig is csak betolakodó voltam az életükben.
Aznap este egy barátnőmnél, Katánál húztam meg magam. A szobája sarkában ültem, és csak bámultam ki az ablakon a sötétbe. Kata csendben mellém ült.
– Anna, tudom, hogy most minden kilátástalannak tűnik – mondta halkan –, de nem engedheted, hogy így bánjanak veled. Megérdemled a boldogságot.
– De hova mehetnék? Nincs munkám, nincs pénzem… mindenem Lászlóhoz kötött.
Kata megszorította a kezem. – Majd segítünk. Nézd csak meg az álláshirdetéseket! És ha kell, nálam maradhatsz, ameddig csak akarsz.
Az első hetek nehezek voltak. Minden reggel úgy ébredtem, mintha egy rémálomban lennék. Az utcán sétálva kerültem a régi házunkat; féltem attól, hogy meglátom Zsófit vagy Balázst. A barátaim próbáltak felvidítani – néha sikerült is –, de a veszteség súlya mindig ott nehezedett rám.
Egy nap azonban Kata elhívott egy közösségi kertbe segíteni. Eleinte vonakodtam; nem volt kedvem idegenek közé menni. De végül beadtam a derekam.
A kertben meglepően barátságos emberekkel találkoztam: Marika néni virágokat ültetett, Gábor bácsi vicceket mesélt, a fiatalabbak pedig önkéntes munkát szerveztek a környékbeli időseknek. Ahogy együtt dolgoztunk, lassan oldódott bennem a feszültség.
– Anna, te olyan ügyesen metszegeted azokat a rózsákat! – dicsért meg Marika néni egy délután.
Elmosolyodtam. Rég éreztem magam ilyen hasznosnak.
A kertben töltött idő alatt rájöttem: nem vagyok egyedül. Sokan küzdenek veszteséggel vagy csalódással – csak eddig nem vettem észre őket. Egyik este Gábor bácsi leült mellém egy padra.
– Tudod, Anna – kezdte –, én is elvesztettem mindent pár éve. A feleségemet, a házamat… de itt új családot találtam magamnak.
A szavai mélyen megérintettek. Talán nekem is sikerülhet újrakezdeni.
Az egyik önkéntes program során megismerkedtem Péterrel, aki egy helyi könyvtárban dolgozott. Egyre többet beszélgettünk; először csak könyvekről és filmekről, később már az életünkről is. Péter egyszer megkérdezte:
– Miért nem próbálsz meg nálunk dolgozni? Segíthetnél a rendezvényeken vagy akár könyveket rendszerezni.
Először féltem belevágni – hiszen évek óta nem dolgoztam –, de végül jelentkeztem. A könyvtárban újra hasznosnak éreztem magam; emberek jöttek-mentek, kérdeztek tőlem tanácsot vagy csak beszélgettek velem egy-egy könyvről.
Közben lassan visszatért az önbizalmam is. Már nem csak túlélni akartam a napokat: új célokat tűztem ki magam elé. Péterrel egyre közelebb kerültünk egymáshoz; ő volt az első ember László halála óta, aki mellett újra biztonságban éreztem magam.
Egy év telt el azóta, hogy elhagytam azt a házat. Most már van saját albérletem – kicsi ugyan, de az enyém –, van munkám és vannak barátaim. Néha még mindig eszembe jut László és az elveszett otthon, de már nem fáj annyira.
A legnehezebb pillanatokban mindig arra gondolok: vajon miért olyan nehéz elfogadni valakit egy családban? Miért kell ennyit szenvedni ahhoz, hogy megtaláljuk önmagunkat?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani azoknak, akik elárultak minket? Várom a gondolataitokat…