Mondj le a terveidről, vagy ne nevezd magad jó nagymamának – Egy magyar család története
– Anya, ha tényleg jó nagymama akarsz lenni, akkor lemondod a balatoni utadat, és segítesz nekünk! – harsogott a telefonban a fiam, Gergő hangja remegett az idegességtől.
A konyhaasztalnál ültem, előttem kihűlt kávé, a szívemben pedig egyre növekvő szorongás. A falon az unokám, Lili rajza: egy ház, napocska, három pálcikaember. Az én családom. De vajon tényleg az enyém még?
– Gergő, ezt nem teheted velem! – próbáltam higgadt maradni. – Egy éve nem voltam sehol. A barátnőimmel már hónapokkal ezelőtt lefoglaltuk a szállást. Csak három nap…
– Három nap? Nekünk most van rád szükségünk! – vágott közbe. – Lili beteg, Zsófi dolgozik, én is éjszakázom. Anyu, ha most nem segítesz, akkor ne is nevezd magad jó nagymamának!
A vonal túloldalán csend lett. Hallottam, ahogy Lili köhög, Zsófi idegesen csapkodja az edényeket. Aztán Gergő sóhajtott.
– Mindegy. Majd megoldjuk…
Letette. Én pedig ott maradtam a csendben, a bűntudat és düh keverékével.
Ez nem volt mindig így. Amikor Gergő megszületett, mindenki azt mondta, hogy különleges kötelék van köztünk. Egyedül neveltem fel, miután az apja elhagyott minket. Mindent megtettem érte: dupla műszakok a gyárban, éjszakai tanulás, hogy jobb munkám legyen. Soha nem panaszkodtam.
Aztán jött Zsófi, a menyeim közül a legcsendesebb. Sosem voltunk igazán közel egymáshoz. Ő vidékről jött fel Pestre, zárkózott lány, akinek mindig mindenki gyanús volt. Az esküvőjükön is csak szorongva mosolygott rám.
Az első évük nehéz volt: albérletből albérletbe költöztek, Gergő elvesztette az állását, Zsófi takarítónőként dolgozott egy irodaházban. Amikor Lili megszületett, mindenki azt hitte, majd összekovácsolja őket – de csak még több feszültséget hozott.
Aztán tavaly Zsófi szülei is felköltöztek Pestre. Egy kétszobás panelban élnek hatan: Zsófi szülei, a húga, Gergő, Zsófi és Lili. Én próbáltam segíteni: főztem rájuk, vittem pelenkát, néha pénzt is adtam. De sosem volt elég.
Most pedig itt vagyok: ötvenhat évesen először lenne lehetőségem három napra elmenni a Balatonra a barátnőimmel – de Gergő ultimátumot ad.
Este felhívott Éva, a legjobb barátnőm.
– Na mi van, készülődünk? – kérdezte vidáman.
– Nem tudom… lehet, hogy le kell mondanom – mondtam halkan.
– Már megint? – Éva hangja csalódott volt. – Marika, mikor fogod végre magadat előtérbe helyezni? Mindig csak adsz és adsz…
– De hát Lili beteg…
– És te? Te mikor leszel fontos magadnak?
Nem tudtam válaszolni.
Aznap éjjel alig aludtam. Felidéztem azokat az éveket, amikor Gergőt egyedül vittem orvoshoz, amikor lázas volt; amikor nem volt pénzünk gyógyszerre; amikor sírva könyörögtem anyámnak egy kis segítségért – és ő azt mondta: „Nekem is megvan a magam baja.” Akkor megfogadtam: én soha nem hagyom cserben a gyerekemet.
De most? Most már felnőtt ember. Saját családja van. Vajon meddig tartozom még felelősséggel?
Másnap reggel Zsófi hívott.
– Marika néni… ne haragudjon Gergőre. Nagyon kimerült mostanában. Én is… hát… néha úgy érzem, megfulladok ebben a lakásban. Anyám folyton beleszól mindenbe, apám egész nap tévézik. A húgom éjszakázik és nappal alszik. Lili sír…
A hangja elcsuklott.
– Tudom, Zsófi – mondtam halkan. – De nekem is szükségem lenne egy kis levegőre.
– Persze… csak… ha mégis tudna jönni egy-két órára…
Letettem a telefont és sírtam. Nem tudtam eldönteni: önző vagyok-e vagy végre csak magamra gondolok?
Délután átmentem hozzájuk. A panelház folyosóján dohos szag terjengett; a lakásban zsúfoltság és feszültség vibrált a levegőben. Lili az ágyon feküdt, arca piros volt a láztól.
– Szia mama! – suttogta rekedten.
Megsimogattam a homlokát.
– Itt vagyok kicsim…
Gergő rám se nézett.
– Köszönöm – mondta Zsófi halkan.
Két órát maradtam. Főztem egy kis levest Lilinek, elmosogattam, kiteregettem a ruhákat. Aztán elindultam haza.
Este újra felhívtam Évát.
– Megyek veletek Balatonra – jelentettem ki remegő hangon.
– Biztos vagy benne?
– Nem… de ha most nem teszem meg, soha nem fogom.
Másnap reggel Gergő üzenetet írt: „Csalódtam benned.”
Napokig nem beszéltünk. A Balatonon végre fellélegeztem: úsztunk, nevettünk, beszélgettünk hajnalig. De minden este bűntudat gyötört: vajon tényleg rossz anya vagyok? Rossz nagymama?
Hazatérés után Lili már jobban volt. Zsófi mosolyogva fogadott.
– Jól tette Marika néni… mindenkinek kell egy kis szabadság néha.
Gergő még mindig távolságtartó volt. De valami bennem megváltozott: először éreztem azt, hogy jogom van saját élethez is.
Most itt ülök újra a konyhaasztalnál, előttem egy újabb kihűlt kávéval és azon gondolkodom: Vajon tényleg csak akkor vagyok jó nagymama és anya, ha mindig mindent feladok magamért? Vagy lehet egyszerre szeretni másokat és önmagamat is?
Ti mit gondoltok erről? Hol húzódik szerintetek a határ önfeláldozás és önmegvalósítás között?