„Most már magamért élek” – Egy anya vallomása két lánya haragjáról
– Hogy tehetted ezt velünk, anya? – Lilla hangja remegett a dühtől, ahogy a nappali közepén állt, szemben velem. Nóra csak némán ült a kanapén, szeme vörös volt a sírástól. A levegőben feszültség vibrált, mintha bármelyik pillanatban villám csaphatna le.
Nem tudtam megszólalni. Csak álltam ott, a kezem még mindig remegett az örökségről szóló levéllel. A húgom, Zsuzsa halála után minden megváltozott. Nem csak a gyász, hanem az a váratlan pénzösszeg is, amit rám hagyott. Évek óta először éreztem azt, hogy talán most végre dönthetek magamról. De a lányaim szemében ez árulás volt.
– Mindent feladtál értünk! – kiáltotta Lilla. – Most, amikor végre együtt lehetnénk, te el akarsz menni? Mire volt jó az egész?
A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Eszembe jutottak az éjszakák, amikor egyedül sírtam a fürdőszobában, miután Gábor – az apjuk – elhagyott minket egy másik nőért. Akkor is csak rájuk gondoltam. Minden napom róluk szólt: reggeli csomagolás, iskolai szülői értekezletek, betegápolás, matek korrepetálás. Minden álmomat félretettem.
Most pedig, ötvenhárom évesen, először mertem kimondani: el akarok utazni. Meg akarom nézni Toszkánát, ahová mindig vágytam. Egyedül. Nem anyaként, hanem nőként.
– Anya, nem érted? – Nóra hangja halk volt, de annál fájdalmasabb. – Mi mindig azt hittük, hogy te boldog vagy velünk. Most meg kiderül, hogy csak áldozatnak érezted magad?
Leültem melléjük. Megfogtam Nóra kezét, de ő elhúzta.
– Nem áldozat voltam – suttogtam –, hanem anya. De most már szeretnék egy kicsit magamért is élni.
A következő hetekben alig beszéltünk. Lilla dühösen csapta rám a telefont, ha hívtam. Nóra üzenetekben vádolt: „Önző vagy”, „Cserbenhagytál minket”. A barátnőim közül is sokan furcsán néztek rám. „Én sosem tudnék így elmenni a gyerekeimtől” – mondta Éva a munkahelyemen.
De én kitartottam. Lefoglaltam a repülőjegyet Firenzébe. A szomszéd Marika néni segített összepakolni. Az indulás reggelén még egyszer körbenéztem a lakásban: a falon ott voltak a lányok gyerekkori rajzai, az előszobában Lilla első balettcipője.
A reptéren egy utolsó üzenet várt Nórától: „Remélem, megéri neked ez az egész.”
Az olasz napfényben először éreztem szabadságot. Sétáltam az Arno partján, festettem egy kis füzetbe, és esténként vörösbort ittam egy apró trattoriában. De minden este hiányoztak a lányaim.
Egyik este felhívtam őket videón. Lilla nem vette fel. Nóra csak annyit mondott:
– Anya, nem tudom elhinni, hogy tényleg elmentél.
– Szeretlek titeket – mondtam halkan.
– Mi is szerettünk volna fontosak lenni neked – felelte Nóra.
Hazatérve minden más lett. A lányok távolságtartóak voltak. Lilla hónapokig nem jött át vasárnapi ebédre. Nóra csak akkor keresett, ha valami gondja volt az egyetemen.
Egy este Lilla mégis becsöngetett. Leültünk a konyhában.
– Anya… – kezdte halkan –, haragszom rád. De talán… talán csak azért, mert félek attól, hogy egyszer én is így fogok érezni.
Megöleltem őt. Sírtunk mindketten.
Azóta lassan javul a kapcsolatunk. De bennem ott maradt a kérdés: vajon tényleg önző voltam? Vagy csak végre mertem élni? Vajon lehet-e valaki egyszerre jó anya és önmaga is?
Ti mit gondoltok? Hol húzódik a határ az önfeláldozás és az önmegvalósítás között?