Múló boldogság: Amikor a szív visszavágyik az elvesztett családhoz

– Mondd már el végre, miért nem tudod elengedni Katát! – csattant fel Dóra hangja a konyhában, miközben a kávéfőző kattogása betöltötte a reggeli csendet. A bögrémet szorongattam, mintha attól vártam volna választ minden kérdésemre. Nem néztem rá, csak a gőzölgő fekete folyadékot bámultam.

– Nem erről van szó – motyogtam halkan, de tudtam, hogy hazudok. Minden egyes nap egyre nehezebb volt elhitetni magammal is, hogy Dóra mellett megtaláltam a boldogságot. Pedig amikor két éve összeköltöztünk a XIII. kerületi panellakásba, azt hittem, végre új életet kezdhetek. Hogy a múlt hibáit magam mögött hagyhatom.

De minden reggel ugyanaz: Dóra szemében ott a féltékenység és a bizonytalanság. És én? Én csak próbálom túlélni a napokat, miközben a gondolataim újra és újra visszatérnek Katához és Lilihez. A lányomhoz, akit csak kéthetente láthatok, és akinek minden búcsúzás után könnyes lesz a szeme.

– Ha nem vagy itt velem igazán, akkor miért vagyunk együtt? – kérdezte Dóra remegő hangon. – Miért nem mész vissza hozzájuk?

Nem tudtam válaszolni. Hányszor tettem már fel magamnak ugyanezt a kérdést? Miért hagytam el Katát? Miért hittem el, hogy egy új kapcsolat majd mindent megold?

A válásunk után mindenki azt mondta: „Majd túl leszel rajta, Zoli! Az élet megy tovább.” De nem mondták el, milyen érzés lesz minden este egy üres ágyban feküdni, miközben a fejedben csak az jár: „Mi lett volna, ha…?”

Dóra fiatalabb nálam tíz évvel. Eleinte izgalmas volt az újdonság varázsa, az együtt töltött éjszakák, a közös tervek. De ahogy múlt az idő, egyre inkább éreztem: nem tudom elengedni a múltat. Nem tudom elengedni Katát sem – azt a nőt, akivel tizenöt évig éltem együtt, akivel együtt építettük fel az életünket egy zuglói társasházban.

A legjobban Lili hiányzik. A kislányom mosolya, amikor először biciklizett egyedül a Városligetben. Az első iskolai napja. Az esti mesék. Most mindez csak emlék – és minden alkalommal, amikor találkozunk, érzem: valami végleg eltört bennünk.

Egyik este Dóra váratlanul megkérdezte:

– Szeretsz még engem egyáltalán?

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem némán, és néztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemébe. Tudtam, hogy bántom őt – de képtelen voltam hazudni.

– Próbálkozom – suttogtam végül. – De néha úgy érzem, mintha csak sodródnék az árral.

Dóra felállt az asztaltól és becsapta maga mögött az ajtót. Aznap éjjel nem jött haza.

Másnap reggel egyedül ültem a konyhában. A telefonomon üzenet várt Katától: „Lili ma fellép az iskolai ünnepségen. Ha ráérsz, gyere el.”

A szívem hevesen vert. Vajon szabad-e elmennem? Vajon mit szólna Dóra? De végül nem bírtam ellenállni.

Az iskola zsúfolt volt szülőkkel és gyerekekkel. Amikor megláttam Lilit a színpadon, könnyek szöktek a szemembe. Olyan büszke voltam rá! Kata ott állt mellettem csendben.

– Hiányzol neki – mondta halkan.

– Tudom – feleltem rekedten.

– Nekem is hiányzol… néha – tette hozzá óvatosan.

A szavak ott lebegtek köztünk kimondatlanul is: vajon lehet-e még esélyünk? Vajon visszafordítható-e mindaz, amit elrontottam?

Hazafelé menet azon gondolkodtam: miért menekültem el? Miért hittem azt, hogy egy új kapcsolat majd begyógyítja a régi sebeket? Dóra jó ember – de én sosem tudtam igazán megnyílni neki. Mindig csak Katára gondoltam, Lili nevetésére vágytam.

Aznap este Dóra hazaért. Fáradtan nézett rám.

– El kell engedjelek – mondta csendesen. – Nem akarok többé harcolni valakiért, aki máshol van lélekben.

Nem tiltakoztam. Tudtam, hogy igaza van.

Pár hét múlva összepakoltam néhány holmimat és visszaköltöztem abba a kis albérletbe Zuglóban, ahol a válás után éltem. Egyedül voltam – de most először éreztem azt: talán még van remény arra, hogy helyrehozzam mindazt, amit elrontottam.

Kata nem zárta be előttem az ajtót. Lili örömmel fogadott minden látogatást. Lassan-lassan újra közeledni kezdtünk egymáshoz Katával is – óvatosan, sok beszélgetéssel és még több megbánással.

Most itt ülök egy parkban Lili mellett, nézem ahogy játszik a barátaival. Néha felnéz rám és mosolyog.

Vajon tényleg lehet újrakezdeni? Vajon megbocsáthatóak azok a hibák, amiket félelemből vagy önzésből követtünk el? Ti mit tennétek az én helyemben?