Nagymama dicsekvő büszkesége: Egy családi titok árnyékában

– Hát persze, hogy az én unokám a legokosabb az egész iskolában! – harsogta nagymama, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam elrejteni a zavaromat. A család minden tagja ott volt: anya, apa, a nővérem, sőt még a szomszéd Marika néni is áthívta magát egy szelet mákos bejglire. Mindenki tudta, hogy nagymama szeret nagyokat mondani, de most valahogy mégis minden szava élesebben vágott belém.

– Nagymama, te tudod egyáltalán, melyik iskolába járok? – kérdeztem halkan, de a hangom remegett. A szoba elcsendesedett. Anya idegesen törölgette a kezét a kötényébe, apa az ablakon bámult kifelé, mintha ott keresné a menekülést.

Nagymama rám nézett, szeme villant, de csak egy pillanatra. – Hát persze, hogy tudom! Azt hiszed, nem figyelek rád? – mondta sértődötten. De tudtam, hogy nem tudja. Az utolsó alkalommal is összekeverte a nevemet a nővéremével.

Gyerekkoromban mindig azt hittem, hogy a nagymamák olyanok, mint a mesékben: süteménnyel várnak, ölbe vesznek, és meghallgatják minden bánatomat. De nálunk ez másképp volt. Nagymama ritkán jött át hozzánk, és ha jött is, csak arról beszélt, mennyire elfoglalt: „Annyi dolgom van a kertben! A múlt héten is én nyertem meg a legszebb muskátli díját!” vagy „A főnököm szerint én vagyok a legjobb dolgozó az egész irodában!”

Az ünnepek voltak a legrosszabbak. Karácsonykor például mindig ő akarta feldíszíteni a fát, de közben végig panaszkodott: „Bezzeg amikor én voltam fiatal, akkor még rend volt ebben a családban!” Aztán leült az asztalfőre, és elkezdte sorolni az érdemeit: „Én főztem a legfinomabb töltött káposztát az egész utcában! Mindenki hozzám jött receptért!”

Egyszer anya félrehívott a konyhába. – Légy türelmes vele – suttogta. – Tudod, neki sem volt könnyű gyerekkora. De nem értettem, miért kell nekem elviselnem azt, hogy sosem kérdez tőlem semmit. Hogy csak beszél magáról, mintha én nem is léteznék.

Aztán jött az az év, amikor apu elvesztette az állását. Mindenki feszült volt, anya sírt esténként a fürdőszobában. Nagymama persze akkor is csak magáról beszélt: „Bezzeg én! Én sosem panaszkodtam! Mindig találtam munkát!” Nem segített semmiben. Csak ült ott, mint egy királynő, és várta, hogy körülugráljuk.

Egy nap aztán betelt nálam a pohár. Tizenhat éves voltam. Egy vasárnapi ebédnél nagymama megint elkezdte: „Az én unokám biztosan ösztöndíjat kap majd! Minden tanár őt dicséri!” Akkor már nem bírtam tovább.

– Nagymama! – szóltam rá hangosan. – Miért mondasz ilyeneket? Alig látsz minket! Nem is tudod, mi van velem! Miért nem kérdezed meg egyszer is?

A levegő megfagyott. Anya rám nézett rémülten, apa köhintett egyet. Nagymama arca elvörösödött.

– Hogy beszélsz velem? – kérdezte remegő hangon. – Én csak büszke vagyok rád!

– De mire vagy büszke? – kérdeztem vissza. – Arra, amit elképzelsz rólam? Vagy arra, amit tényleg tudsz?

Nagymama felállt az asztaltól és kiment az udvarra. Senki sem mozdult utána. Csak ültem ott, és éreztem, hogy valami végleg megváltozott.

Aznap este anya leült mellém az ágyra.

– Tudod – kezdte halkan –, anyám mindig ilyen volt. Gyerekkoromban sosem ölelt meg. Mindig csak azt akarta, hogy mindenki csodálja őt. Talán mert neki sosem mondta senki, hogy büszke lehet magára.

Sokáig gondolkodtam ezen. Vajon nagymama tényleg ennyire önző? Vagy csak fél attól, hogy ha nem dicsekszik, senki sem veszi észre?

A következő héten átmentem hozzá egyedül. Ő lepődött meg a legjobban.

– Mit keresel itt ilyen korán? – kérdezte gyanakvóan.

– Csak beszélgetni szeretnék – mondtam halkan.

Leültünk egymással szemben. Először csak csendben ültünk. Aztán lassan elkezdett mesélni a fiatalkoráról: hogyan dolgozott két műszakban a gyárban, hogyan nevelte fel anyát egyedül, mert nagyapám korán meghalt.

– Tudod – mondta végül –, nekem sosem volt időm játszani veletek. Mindig csak dolgoztam. És most… most már csak azt szeretném érezni, hogy számítok valakinek.

Akkor értettem meg először igazán őt. Hogy minden dicsekvése mögött félelem van: attól fél, hogy jelentéktelen lesz.

Azóta próbálok türelmesebb lenni vele. Néha még mindig túlzásba viszi a dicsekvést – „A szomszéd Marika néni szerint én sütöm a legjobb pogácsát!” –, de már nem haragszom rá annyira.

Mert most már tudom: mindannyian vágyunk arra, hogy fontosak legyünk valakinek.

De vajon tényleg csak így lehet ezt elérni? Tényleg csak akkor vesznek észre minket, ha hangosan hirdetjük az érdemeinket? Vagy van más út is? Talán ti tudjátok erre a választ…