Nagymama vagy cseléd? Harcom a tiszteletért a saját családomban
– Ilona néni, a pörkölt odaég! – kiáltott rám Ramóna a konyhaajtóból, miközben a kis Zsófi sírva húzta a szoknyámat. A kezem remegett, ahogy a fakanalat szorongattam. Az ablakon túl szürke volt az ég, bennem pedig valami még sötétebb gomolygott.
Nem így képzeltem el az öregkort. Amikor Laci fiam elvette Ramónát, azt hittem, végre lesz egy lányom is. De az évek során valami megváltozott. Először csak apróságok voltak: „Ilona néni, elmosogatna?”, „Ilona néni, elvinné Zsófit az oviba?”. Aztán már minden rám hárult: főzés, takarítás, gyerekfelügyelet. Laci késő estig dolgozott az autószerelő műhelyben, Ramóna pedig egyre többször hagyott magamra a házimunkával.
Egyik este, amikor már harmadszor mostam fel a konyhát aznap, Ramóna odavetette: – Ugye tudja, hogy holnap is jönnek hozzánk vendégek? Legyen minden rendben! – A hangjában nem volt semmi hála. Csak elvárás.
Akkor éreztem először, hogy valami eltört bennem. Éjszaka sokáig forgolódtam az ágyban. A férjem, Sándor már rég meghalt, csak én maradtam. És most úgy éreztem magam, mint egy cseléd a saját családomban.
Másnap reggel Ramóna már az ajtóban állt kabátban: – Ilona néni, ma is magára hagyom Zsófit. Kérem, ne felejtse el megetetni időben! – mondta sietve, és már csukta is be maga mögött az ajtót.
Zsófi rám nézett nagy barna szemekkel: – Nagyi, miért vagy szomorú?
Elmosolyodtam, de belül sírtam. – Semmi baj, kicsim – hazudtam neki.
A napok teltek, én pedig egyre fáradtabb lettem. Egyik délután Laci hazaért munka után. Megvártam, míg Ramóna elment zuhanyozni.
– Laci, beszélhetnénk? – kérdeztem halkan.
– Persze, anya. Mi a baj? – nézett rám fáradtan.
– Úgy érzem… mintha csak egy házvezetőnő lennék itt. Minden rám hárul. Nem ezt szerettem volna.
Laci zavartan lesütötte a szemét. – Tudom, anya… de Ramóna is fáradt. Én is sokat dolgozom…
– És én? Én nem vagyok fáradt? – kérdeztem remegő hangon.
Ekkor lépett be Ramóna a nappaliba. – Mi ez a dráma már megint? Ilona néni, ha nem bírja, mondja meg! De nekünk is nehéz!
A könnyeim végigfolytak az arcomon. – Nem akarok veszekedni… csak szeretném, ha emberként bánnátok velem.
Ramóna vállat vont. – Ha nem tetszik, vissza is mehet a saját lakásába.
Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem: elég volt.
Másnap reggel összepakoltam pár ruhát és elindultam hazafelé. Zsófi sírva kapaszkodott belém: – Nagyi, ne menj el!
Letérdeltem hozzá és megsimogattam az arcát. – Szeretlek, kicsim. De most nekem is pihenni kell egy kicsit.
Otthon csend várt rám. Először furcsa volt a magány. Hiányzott Zsófi nevetése, még Ramóna zsörtölődése is. De ahogy teltek a napok, lassan visszataláltam önmagamhoz. Elkezdtem olvasni régi könyveimet, kertészkedtem a kis erkélyemen. Egyik este Laci felhívott.
– Anya… beszélhetnénk?
– Persze, gyere át – válaszoltam.
Laci leült velem szemben az asztalhoz. – Sajnálom… Nem vettem észre, mennyire kihasználtunk téged. Ramóna is mondta… hogy most érzi csak igazán, mennyit segítettél.
– Nem baj, fiam – mondtam csendesen. – De nekem is szükségem van szeretetre és tiszteletre.
Laci bólintott. – Megpróbálunk változtatni… Visszajönnél néha? Zsófi nagyon hiányol.
Elmosolyodtam. – Eljövök szívesen… de csak ha vendégként jöhetek.
Azóta más lett minden. Néha átmegyek hozzájuk vasárnaponként ebédre. Zsófi boldogan ugrik a nyakamba, Ramóna pedig udvariasabb lett. Nem vagyok már cseléd – nagymama vagyok újra.
Néha mégis elgondolkodom: vajon hány nagymama él így Magyarországon? Hányan mernek végül nemet mondani? Vajon tényleg csak akkor kapunk tiszteletet, ha kiállunk magunkért?