Napsütéses Idők: Egy család árnyékában – Éva története

– Miért nem tudsz egyszer örülni a sikeremnek, Éva? – csattant fel Zsuzsa, miközben anyánk a húslevest merte az asztalnál. A kanál megállt a levegőben, apám szeme villant, én pedig csak ültem ott, mint egy szobor, a szavak súlya alatt.

A családi ebédek nálunk mindig feszültek voltak, de most valami végleg eltört bennem. Zsuzsa, a húgom, az ország kedvence lett a „Napsütéses Idők” című sorozatban. Tíz évig mindenki őt nézte a tévében, mindenki őt szerette. Én pedig… én csak voltam. A nővére. Az, aki mindig vigyázott rá, aki lemondott a saját álmairól, hogy ő szárnyalhasson.

– Nem arról van szó, hogy nem örülök – suttogtam, de senki sem figyelt rám. Anyám Zsuzsa vállát simogatta, apám pedig már a következő fogást tette le az asztalra. A családunkban minden Zsuzsa körül forgott. Az ő fellépései, az ő interjúi, az ő problémái.

Gyerekkorunkban még együtt játszottunk a panelház udvarán Zuglóban. Akkoriban még azt hittem, nekem is lehetnek álmaim. Szerettem volna tanítani, gyerekekkel foglalkozni. De amikor Zsuzsa bekerült a sorozatba, minden megváltozott. Anyám rám bízta a házimunkát, apám engem küldött el bevásárolni, hogy Zsuzsa pihenhessen a forgatások után. „Majd te ráérsz később is” – mondták mindig.

Aztán jöttek az évek, amikor Zsuzsa egyre híresebb lett. A szomszédok is csak róla beszéltek. „Milyen büszkék lehetnek rá!” – mondogatták anyámnak a piacon. Engem senki sem kérdezett soha semmiről.

Az egyetemre sem mentem el végül. „Most nem alkalmas” – mondta anyám, amikor szóba hoztam. „Zsuzsának szüksége van rád.” Így hát maradtam otthon, dolgoztam egy kis könyvesboltban, esténként pedig néztem a tévében a húgomat, ahogy mosolyog és nevet.

Most itt ültem vele szemben az asztalnál, és azt éreztem, hogy megfulladok.

– Éva, miért vagy ilyen csendes? – kérdezte apám hirtelen.

– Semmi bajom – hazudtam. De belül üvöltöttem.

Zsuzsa felállt és kiviharzott az ebédről. Anyám utána ment. Apám rám nézett.

– Miért nem tudsz egy kicsit kedvesebb lenni vele? Tudod, mennyit dolgozik.

– És én? – kérdeztem halkan. – Én nem számítok?

Apám csak legyintett.

Aznap este egyedül maradtam a konyhában. A mosogatás közben sírtam. A könnyeim belepotyogtak a mosogatóvízbe. Eszembe jutottak azok az évek, amikor még reménykedtem abban, hogy egyszer majd engem is észrevesznek.

Másnap reggel Zsuzsa bejött hozzám a szobába.

– Haragszol rám? – kérdezte halkan.

– Nem rád haragszom – mondtam –, hanem arra az életre, amit élnem kellett miattad.

Leült mellém az ágyra.

– Sosem kértelek erre. Én csak… csak azt csináltam, amit mondtak.

– Tudom – sóhajtottam. – De valahogy mindig te voltál fontosabb.

Csend lett köztünk. Zsuzsa sírni kezdett.

– Néha azt kívánom, bárcsak ne lennék híres. Bárcsak visszamehetnénk oda, amikor még együtt játszottunk az udvaron.

Megöleltem őt. Akkor először éreztem azt, hogy talán mégsem vagyok teljesen láthatatlan.

Aznap este elhatároztam: jelentkezem egy esti tanfolyamra. Nem szóltam senkinek. Titokban jártam el hetekig, hónapokig. Minden alkalommal remegett a gyomrom, amikor kiléptem a házból. Féltem attól, hogy lebukom, féltem attól is, hogy kudarcot vallok.

De ahogy teltek a hetek, egyre magabiztosabb lettem. Megismertem embereket, akik nem Zsuzsa nővéreként tekintettek rám, hanem Évaként. Volt köztük egy fiú is, Gábor, aki mindig megnevettetett.

Egy este hazafelé menet Gábor megfogta a kezemet.

– Te sokkal több vagy annál, mint amit gondolsz magadról – mondta halkan.

Hazamentem és először mondtam ki hangosan anyámnak:

– Jelentkeztem egy tanfolyamra. Tanítani szeretnék.

Anyám döbbenten nézett rám.

– És ki fogja segíteni Zsuzsát?

– Ő már felnőtt – válaszoltam határozottan.

Apám csak bólintott. Zsuzsa mosolygott rám könnyes szemmel.

Azóta eltelt két év. Most már tanítok egy zuglói általános iskolában. Néha még mindig fáj belegondolni abba az elvesztegetett időbe, de már nem bánom annyira. Gáborral összeköltöztünk egy kis albérletbe. Zsuzsa is megtalálta a saját útját: már nem szerepel annyit a tévében, de boldogabbnak tűnik.

Néha még eszembe jutnak azok a régi vasárnapi ebédek és az érzés, hogy sosem vagyok elég jó. De most már tudom: nem mások elvárásai szerint kell élnem az életemet.

Vajon hányan élnek még ma is mások árnyékában? Hányan mernek végül kilépni onnan?