„Ne aggódj, még nem történt semmi baj… Csak a lányod döntött úgy, hogy önálló életet kezd” – Egy anya vallomása vidékről
„Ne aggódj, még nem történt semmi baj…” – hallom Anna hangját az ajtóban, miközben a konyhában épp a vacsorát kevergetem. Az eső dobol az ablakon, a férjem, Laci már rég elvonult a tévé elé, és én egyáltalán nem számítottam vendégre ezen a szürke hétköznap estén. Anna hangja remeg, de próbálja palástolni. Azonnal érzem, hogy valami nincs rendben.
– Miért jöttél haza ilyen későn? – kérdezem, miközben leteszi a táskáját az előszobában. A cipője saras, a kabátja vizes. Úgy néz ki, mint aki órák óta bolyong az utcán.
– Csak… beszélgetni szeretnék – mondja halkan. A tekintete elkerüli az enyémet.
A szívem összeszorul. Anna már évek óta Budapesten él a férjével, Gáborral és a kisfiával, Marci unokámmal. Ritkán jön haza csak úgy, minden előzetes bejelentés nélkül. Valami történt. Az anyai ösztönöm azt súgja: baj van.
Leülünk a konyhaasztalhoz. A régi viaszosvászon terítő alatt ott vannak a régi karcolások, ahol Anna gyerekként rajzolt titokban. Most is ugyanazt a mozdulatot csinálja: ujjával köröz a terítőn.
– Anyu… én el akarok költözni Gábortól – mondja végül.
A világ megáll egy pillanatra. A kanál kiesik a kezemből. Laci a háttérből felkapja a fejét.
– Mi van? – kérdezi döbbenten.
Anna szeme könnyes. – Nem bírom tovább. Folyton veszekszünk. Gábor sosem hallgat meg, mindig csak dolgozik, és… én úgy érzem, elvesztem önmagam.
Próbálok erős maradni, de belülről marcangol az aggodalom. Hogy lehet ez? Hiszen mindig olyan boldognak tűntek! A Facebookon mosolyognak, Marci is mindig vidám…
– És Marci? – kérdezem halkan.
– Őt is magammal vinném – mondja Anna határozottan. – De tudom, hogy ez nem lesz könnyű.
Laci közbeszól: – Nem lehet csak úgy felrúgni mindent! Gondolj bele, mi lesz a gyerekkel! És mit fognak szólni a szomszédok? A család?
Anna összerándul. Látom rajta, hogy ezt már százszor végiggondolta. Én is érzem a falu súlyos tekintetét a hátamon: nálunk mindenki mindent tud, mindenki mindent kommentál.
– Nem érdekelnek már a szomszédok – mondja Anna csendesen. – Én csak boldog akarok lenni. Szeretném végre megtalálni önmagam.
Csend ül közénk. Az eső egyre erősebben veri az ablakot. Eszembe jutnak azok az évek, amikor Annát egyedül neveltem, amíg Laci külföldön dolgozott. Mindig azt akartam, hogy jobb élete legyen nálam. Hogy ne kelljen annyit nélkülöznie, mint nekem kellett gyerekkoromban.
– Tudod, mennyit dolgoztunk ezért az életért? – kérdezi Laci fojtott hangon. – Egy család nem játék!
Anna feláll az asztaltól. – Nem akarok vitatkozni. Csak azt szeretném, ha megértenétek: nem vagyok boldog. És nem akarom ezt tovább csinálni.
Érzem, ahogy az anyai féltés és a saját félelmeim összecsapnak bennem. Mi lesz vele egyedül? Hogy fogja eltartani magát és Marcit? Mi lesz, ha Gábor nem engedi el őket?
– Segítünk neked – mondom végül remegő hangon. – Akármit is döntesz, melletted állunk.
Anna rám néz, és először látom rajta azt a régi gyermeki hálát és bizalmat.
– Köszönöm, anyu…
Aznap este sokáig beszélgetünk. Anna elmeséli az elmúlt hónapok veszekedéseit: Gábor késői munkáit, a közös vacsorák hiányát, azt az érzést, hogy csak egy árnyék lett saját maga mellett. Elmondja azt is, mennyire fél attól, hogy egyedül marad egy kisgyerekkel Budapesten.
Laci nehezen emészti meg a dolgot. Másnap reggel korán kel, morogva készíti a kávét.
– Ez nem így megy! – mondja nekem halkan. – Egy nőnek ki kell tartania a család mellett!
– És ha tönkremegy bele? – kérdezem vissza csendesen.
A faluban hamar elterjed a hír. A boltban Marika néni már úgy néz rám, mintha én lennék minden baj okozója.
– Hallottam, hogy Anna hazajött… Minden rendben? – kérdezi álságos kedvességgel.
– Persze – hazudom mosolyogva –, csak meglátogatott minket.
De belül tudom: most kezdődik csak igazán a harc. Anna napokon át nálunk marad Marcival. Gábor többször telefonál; először könyörögve, aztán fenyegetőzve próbálja visszahívni őket Budapestre.
Egy este Anna sírva ül le mellém:
– Anyu… mi van, ha rosszul döntök? Mi van, ha Marcinak ártok ezzel?
Átölelem őt. – Nincs jó vagy rossz döntés… csak olyan van, amit te hozol meg magadnak. És mi mindig itt leszünk neked.
A napok múlnak. Anna végül visszamegy Budapestre Marcival – de már nem Gáborhoz, hanem egy albérletbe költöznek átmenetileg. Segítünk neki pénzzel is; Laci is lassan megenyhül.
A faluban persze mindenki beszél rólunk; de már nem érdekel annyira. Látom Annán az új erőt: mintha újra önmaga lenne. Néha mégis elkapom magam azon a gondolaton: vajon jól tettük-e? Vajon tényleg jobb lesz így neki?
Most itt ülök az üres konyhában, hallgatom az esőt és azon gondolkodom: meddig tartozik hozzánk igazán egy gyerek? Mikor jön el az a pillanat, amikor tényleg el kell engedni őt?
Talán ti is voltatok már ilyen helyzetben… Mit gondoltok: hol van az anyai szeretet határa? Vajon tényleg el kell engedni azt is, akit egész életünkben féltettünk?