„Ne aggódj, még semmi rossz nem történt” – Egy anya vallomása, amikor a lánya úgy döntött, egyedül folytatja az életét

– Anya, kérlek, ne szólj közbe, csak hallgass végig! – A hangja remegett a telefonban, ahogy az ablaknál álltam, és néztem a sötétedő mezőt. A férjem, Lajos a konyhában motoszkált, a rádióban halk népzene szólt. A szívem kihagyott egy ütemet.

– Mi történt, Zsófi? – kérdeztem halkan, próbálva nem pánikolni.

– Elköltözöm. Egyedül akarok élni. – A mondat úgy hasított belém, mint a kés.

Nem értettem. Zsófi mindig is erős volt, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer csak így dönt. Hét éve éltek együtt Gáborral Budapesten, szép lakásuk volt, jó állásuk, mindenük megvolt. Legalábbis azt hittem.

– De hát… miért? Gábor bántott? – suttogtam.

– Nem, anya! Nem erről van szó. Egyszerűen csak… nem érzem magam boldognak. Szükségem van egy kis időre magamra. Kérlek, ne haragudj rám! – A hangja megtört, mintha ő is sírna.

Lajos ekkor lépett be a szobába. Látta rajtam a rémületet.

– Mi van? Ki az? – kérdezte aggódva.

– Zsófi… – csak ennyit tudtam kinyögni.

Aztán letettem a telefont. Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, és éreztem, ahogy a világom darabokra hullik. Lajos leült mellém.

– Mi történt? – kérdezte újra.

– Elköltözik Gábortól. Egyedül akar élni…

Lajos arca elkomorult.

– Ez most komoly? Hát mi baja lehetett ott? Mindig azt mondta, jól van.

– Nem tudom… – suttogtam. – Talán valamit mi rontottunk el.

Aznap este nem aludtam. Csak forgolódtam az ágyban, miközben Lajos halkan horkolt mellettem. Az emlékek cikáztak a fejemben: Zsófi első napja az óvodában, amikor sírva kapaszkodott belém; az érettségi napja; amikor először vittük fel Budapestre az egyetemre; az esküvője Gáborral a kis templomban; az első karácsonyuk együtt nálunk.

Mindig azt hittem, hogy ha mindent megadok neki – szeretetet, támogatást, tanácsokat –, akkor boldog lesz. De most úgy éreztem, kudarcot vallottam anyaként.

Másnap reggel Lajos már korán kelt. A konyhában ültem egy csésze kávéval, amikor odajött hozzám.

– Felhívod ma Zsófit? – kérdezte csendesen.

– Nem tudom… Talán várnom kellene. Hadd gondolja át ő is.

– Szerintem beszélj vele. Tudnia kell, hogy mellette vagyunk.

Bólintottam, de belül még mindig haragudtam rá. Hogy tehette ezt velünk? Hogy tehette ezt Gáborral? Hiszen mindenki azt várta tőle, hogy családot alapítanak, unokákat hoznak nekünk…

Később felhívtam Zsófit. Fáradtan vette fel.

– Anya…

– Kislányom… csak azt akarom tudni, jól vagy-e.

– Igen… vagyis… nem tudom. Fura érzés egyedül lenni. De szükségem van rá.

– Gábor mit mondott?

– Nagyon szomorú volt. De megértette. Legalábbis azt mondta.

Hallgattunk egy darabig.

– Anya… ugye nem haragszol rám?

– Nem haragszom… csak aggódom érted. Tudod, itt mindig van helyed nálunk is.

– Tudom… de most először érzem azt, hogy tényleg magam dönthetek az életemről.

Letettem a telefont, és sírtam. Nem tudtam eldönteni, hogy büszke vagyok-e rá vagy csalódott. Lajos egész nap hallgatag volt. Este vacsora közben megszólalt:

– Szerinted visszamegy majd Gáborhoz?

– Nem tudom… Talán igen. Talán nem. De most már felnőtt nő. Nem irányíthatjuk tovább az életét.

Lajos bólintott, de láttam rajta: ő sem tudja elengedni Zsófit.

A következő hetekben minden nap beszéltünk telefonon. Zsófi mesélt az új albérletéről a XIII. kerületben: pici szoba, nyikorgó ágy, de végre saját maga főzhet vacsorát. Néha panaszkodott a magányra, máskor arról áradozott, mennyire felszabadító érzés egyedül lenni.

A faluban persze hamar elterjedt a hír. A boltban Marika néni félhangosan súgta oda:

– Hallottam ám, hogy Zsófiék különköltöztek…

A templomban is furcsán néztek ránk vasárnaponként. Mintha mindenki minket hibáztatna azért, ami történt.

Egy este Zsófi felhívott sírva:

– Anya… nagyon hiányzik Gábor… De félek visszamenni hozzá. Félek attól is, hogy ha most visszamegyek, sosem leszek igazán önmagam.

Nem tudtam mit mondani neki. Csak hallgattam a könnyeit a telefonban.

Lajos később odajött hozzám:

– Szerinted tényleg boldog lesz így?

– Nem tudom… De talán most először van esélye rá.

Azóta eltelt fél év. Zsófi még mindig egyedül él Budapesten. Néha hazajön hétvégére – ilyenkor együtt főzünk gulyást a konyhában, vagy sétálunk a régi almafák között a kertben. Már nem kérdezem tőle minden alkalommal: „Mikor békültök ki Gáborral?” Inkább csak hallgatom őt – és próbálom elfogadni a döntését.

Sokszor gondolkodom azon: vajon mi lett volna, ha én is bátrabb vagyok fiatalon? Ha nem maradok itt Lajossal ebben a kis faluban? Ha én is mertem volna változtatni?

Talán minden generációnak megvan a maga útja – és nekünk anyáknak az a dolgunk, hogy elengedjük a gyerekeink kezét akkor is, ha fáj.

Vajon képesek vagyunk igazán elfogadni gyermekeink döntéseit? Vagy örökké magunkban hordozzuk a félelmet és bűntudatot? Ti mit tennétek az én helyemben?