Ne hagyjátok el az apátokat: Egy elveszett remény és a megbocsátás keresésének története

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszed, apa! – kiáltottam rá, miközben a konyhaasztalra csaptam. A porceláncsésze megremegett, anyám pedig csak némán nézett rám, mintha minden ereje elhagyta volna.

A nevem Gábor. Negyvenhárom éves vagyok, háromgyerekes apa, egy panelházban lakom Zuglóban. Az életem sosem volt egyszerű, de amit most élek át, az minden eddigi nehézséget felülmúl. Az apám, László, aki tíz éve elhagyott minket egy fiatalabb nőért, most visszatért – de nem bocsánatot kérni, hanem hogy az örökségről beszéljünk.

Az egész egy szürke novemberi délután kezdődött. Épp hazaértem a munkából – fáradtan, koszosan, mert villanyszerelőként dolgozom –, amikor anyám hívott:

– Gábor, apád keresett. Azt mondta, beszélni akar veled. És a testvéreiddel is.

A szívem összeszorult. Nem beszéltem vele évek óta. Amikor elment, mindent hátrahagyott: anyámat, engem, a húgomat (Réka) és az öcsémet (Miklós). Anyám akkor majdnem belerokkant. Én lettem a családfő tizennyolc évesen. Most meg visszajön, mintha mi sem történt volna?

A következő szombaton mindannyian ott ültünk anyám lakásában. Réka idegesen dobolt az asztalon, Miklós csak bámult maga elé.

– Sziasztok – mondta apa, amikor belépett. Hangja rekedt volt, arca megöregedett. – Tudom, hogy nem vártatok rám szívesen…

– Ezt jól látod – vágta rá Réka.

– De muszáj beszélnünk. Nem vagyok már egészséges. A házam… szeretném, ha ti örökölnétek. De ehhez beszélnünk kell arról is, mi volt régen.

Csend lett. Anyám könnyeit törölgette. Én csak a padlót néztem.

– Miért most? – kérdeztem végül. – Miért nem akkor jöttél vissza, amikor anyának szüksége lett volna rád? Amikor Miklós majdnem kibukott az iskolából? Amikor Réka depressziós lett?

Apa lehajtotta a fejét.

– Hibáztam. Azt hittem, új életet kezdhetek. De minden tönkrement. A nő elhagyott, elvesztettem a munkám… Most már csak ti vagytok nekem.

– És most azt várod, hogy mindent megbocsássunk? – kérdezte Miklós dühösen.

– Nem… Csak azt kérem, gondoljátok át. A ház… ha én már nem leszek…

A ház! Mindig minden erről szólt. Az örökségről. A pénzről. Pedig én csak egy normális apát akartam.

A következő hetekben egyre többet vitatkoztunk testvéreimmel. Réka azt mondta:

– Nekem nem kell semmi tőle! Egy fillért sem! Inkább adjuk oda a Máltai Szeretetszolgálatnak!

Miklós viszont másképp látta:

– Gábor, neked három gyereked van! Nekem albérletem van és egy csomó hitelem! Ha eladjuk a házat, mindannyiunknak könnyebb lesz!

Én középen álltam. Egyszerre akartam segíteni a családomnak és megtartani a méltóságomat.

Egy este anyám odajött hozzám a konyhában.

– Fiam… lehet, hogy László hibázott. De ha most mindent elutasítotok, csak magatoknak ártotok.

– Nem tudok csak úgy megbocsátani neki – mondtam halkan.

– Nem is kell. De talán elengedni lehetne…

Aznap éjjel alig aludtam. Eszembe jutottak azok az évek, amikor apám még velünk volt: közös balatoni nyaralások, karácsonyi vacsorák… Aztán minden eltűnt egy pillanat alatt.

Végül úgy döntöttünk: találkozunk apával még egyszer, mindhárman.

A házában fogadott minket – egy régi kockaházban Kőbányán. Hideg volt és dohos szagú minden.

– Köszönöm, hogy eljöttetek – kezdte apa. – Tudom, hogy nem érdemlem meg…

– Ne mondd ezt! – szólt közbe Réka váratlanul lágy hangon. – Te vagy az apánk. Csak… nagyon fájt.

Apa sírni kezdett. Először láttam ilyennek.

– Sajnálom… Annyira sajnálom…

Miklós odament hozzá és megszorította a vállát.

– Nem tudjuk visszacsinálni a múltat – mondta halkan –, de talán lehetne valami újat kezdeni.

Ott ültünk négyen az asztal körül: három felnőtt gyerek és egy megtört apa. Hosszú ideig csak hallgattunk.

Végül megszületett a döntés: az örökséget hárman egyenlően osztjuk el – de előbb segítünk apának rendbe hozni a házat és az életét is.

A következő hónapokban minden hétvégén mentünk hozzá: festettünk, takarítottunk, főztünk neki levest és gulyást. Néha még nevettünk is együtt – mint régen.

Egyik este apa odahívott magához:

– Gábor… köszönöm neked ezt mind. Tudom, hogy nem voltam jó apa…

– Most próbálsz az lenni – feleltem csendesen.

A testvéreimmel is közelebb kerültünk egymáshoz. Réka végül elfogadta az örökséget – de csak annyit kért: legyen egy közös családi vacsora minden évben apánál. Miklós pedig végre ki tudott szállni az albérletből és vett egy kis lakást magának.

Anyám is megbékélt valamennyire. Bár sosem bocsátott meg teljesen apának, de már nem sírt esténként miatta.

Most itt ülök a régi kockaház teraszán, nézem ahogy apám lassan öregszik mellettem és azon gondolkodom: vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani? Vagy csak megtanulunk együtt élni a múlttal?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki egyszer már mindent eldobott?