Négy évig én tartottam el a férjemet – ma végre segítséget kértem

– Zoltán, ezt így nem lehet tovább! – kiáltottam rá, miközben remegő kézzel tettem le a csekkeket az asztalra. A konyhában álltunk, a régi, kopott linóleumon, amit már évek óta cserélni akartunk, de sosem volt rá pénz. A hűtő zúgott, a szívem pedig olyan hangosan vert, hogy szinte elnyomta a zajokat.

Zoltán csak nézett rám, mintha most hallaná először ezt az egészet. Pedig négy éve minden hónapban ugyanaz: én fizetem a rezsit, a bevásárlást, a gyerekek ruháit – még az ő fiának is, akit az előző házasságából hozott. Ő dolgozik ugyan, de a fizetését sosem látom. Mindig azt mondja, hogy elment a gyerektartásra, vagy hogy segíteni kellett az anyjának. Néha azt érzem, mintha nem is lennék több egy bankautomatánál.

– Most mi bajod van? – kérdezte fáradtan. – Tudod jól, hogy nem egyszerű nekem sem.

– Nem egyszerű? Zoltán, négy éve mindent én fizetek! Nem tudom tovább csinálni. Elfáradtam. Nem bírom egyedül! – A hangom elcsuklott. A könnyeim végigfolytak az arcomon.

Emlékszem, amikor megismerkedtünk. Akkor még hittem abban, hogy együtt minden könnyebb lesz. Zoltán akkoriban épp válás után volt, visszaköltözött a szüleihez Kispesten. Én vidékről jöttem fel Pestre, albérletben laktam, de volt munkám egy könyvelőirodában. Ő mindig olyan kedves volt velem, mindig azt mondta: „Majd együtt új életet kezdünk.”

Aztán amikor összeköltöztünk, valahogy minden rám maradt. Először csak ideiglenesen segítettem ki – legalábbis ezt mondta –, de aztán hónapokból évek lettek. Az ő fizetése mindig „elment” valamire: gyerektartásra, adósságra, vagy épp az anyjának kellett beadni. Én meg csak fizettem mindent: lakbért, villanyt, vizet, internetet. Még a közös nyaralásainkat is én álltam.

A barátnőim már régóta mondják: „Judit, te hülye vagy! Miért hagyod ezt?” De én mindig védtem Zoltánt. Azt mondtam magamnak: biztos nehéz neki a válás után újrakezdeni. Meg hát szerettem is… vagy legalábbis szerettem volna hinni benne.

De mostanra elfogyott az erőm. Az utóbbi hónapokban már alig tudtam aludni. Minden reggel úgy keltem fel, hogy számolgattam: mire lesz elég a pénzem? Ha elromlik a mosógép – mi lesz? Ha beteg leszek – ki fizeti ki a gyógyszert?

Ma reggel aztán végleg betelt a pohár. Megjött a villanyszámla: 38 ezer forint. A bankszámlámon alig maradt pénz. Felhívtam anyukámat vidéken, sírva mondtam el neki mindent.

– Kislányom, ezt nem csinálhatod tovább! – mondta anyu. – Egy kapcsolatban két embernek kell dolgoznia érte.

Ezután döntöttem el: ma este beszélek Zoltánnal.

Most itt állok előtte, és érzem, hogy remeg a lábam.

– Zoltán, kérlek… Segíts! Nem bírom egyedül! Legalább egy hónapban egyszer add bele a fizetésed felét! Vagy legalább beszéljük meg…

Zoltán csak nézett rám hosszan. Láttam rajta a feszültséget.

– Tudod jól, hogy nekem is ott van Marci – mondta halkan. – A gyerektartás nem kevés… És anyám is beteg lett mostanában.

– Értem! De én is ember vagyok! Nekem is vannak határaim! – kiáltottam vissza.

Ekkor hirtelen becsapódott az ajtó: Zoltán fia, Marci jött haza az anyjától. Tizenhárom éves kamasz, mindig morcos és csendes.

– Mi van már megint? – kérdezte unottan.

– Semmi baj, Marci – próbáltam mosolyogni –, csak beszélgetünk.

De Marci csak vállat vont és bement a szobájába.

Zoltán leült az asztalhoz és fejét a kezébe temette.

– Nem tudom… Nem tudom, mit csináljak – suttogta.

Én csak álltam ott némán. A csend szinte fojtogató volt.

Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. Forgolódtam az ágyban, hallgattam Zoltán halk szuszogását. Vajon tényleg túl sokat kértem? Vagy csak végre kimondtam azt, amit már régóta kellett volna?

Másnap reggel Zoltán szó nélkül ment el dolgozni. Nem köszönt el tőlem. Egész nap azon gondolkodtam: vajon most mi lesz velünk? Vajon képes lesz változtatni? Vagy nekem kell meghozni a legnehezebb döntést?

Este aztán kaptam tőle egy üzenetet: „Beszéljünk majd este.”

A szívem hevesen vert egész nap. Amikor hazaért, leült mellém a kanapéra.

– Igazad van – mondta halkan. – Próbálok változtatni. Megpróbálok többet adni… De nem ígérem, hogy minden rögtön jobb lesz.

Nem tudtam sírjak-e vagy nevessek. Legalább kimondta végre… De vajon tényleg lesz változás?

Most itt ülök a sötétben és azon gondolkodom: vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan tartják el csendben a családjukat anélkül, hogy bárki észrevenné? És vajon meddig lehet ezt bírni? Ti mit tennétek a helyemben?